Az emberek azt hiszik, hogy a Mikulás nem létezik. Hiszen hogyan is létezhetne? Több száz éve osztja az ajándékokat, anélkül, hogy meghalna. Az Északi-sarkon él és mégsem fagy meg. Rénszarvasszánon repül. És ráadásul a világ összes gyerekének képes kiosztani az ajándékokat egyetlen éjszaka alatt. Ezen állítások külön-külön is abszurdnak tűnhetnek mindenkinek, nemhogy így együtt.
De nem így a gyerekeknek. A gyerekekben még van elég hit ahhoz, hogy elhiggyék, a világ tele lehet csodákkal, és ilyenformán miért is ne létezhetne egy szakállas öregember, aki minderre képes? Az egyik kedvenc karácsonyi filmem magyarázza meg ezt a legjobban, a Télapu. „Hiszem, ha látom, látom, ha hiszem.”
És hogy én melyik kategóriába tartozom? Hiszem, ha látom? Vagy látom, ha hiszem? Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy én az utóbbi csoportot erősítem. És nem csak azért, mert még én magam is gyerek vagyok, hanem mert az egész életem egy nagy csoda. Még a létezésem is.
Mert ki vagyok én? Renesmee Cullen, egy vámpír és egy volt halandó félvámpír- félember lánya, aki alakváltó farkasok és vérszívó rokonok közt él.
De pont ebből kifolyólag fenntartásaim is vannak a Télapó létezésével kapcsolatban. Túl korán érek, túl gyorsan tanulok ahhoz, hogy az eszem ne súgja mindig azt: Nem lehet valóság!
6 éves vagyok. Legalábbis annyinak nézek ki, és ez a szám áll a papírjaimban is. Anya és Apa (na és persze Jacob bácsi) féltőn vigyáznak rám, de ezekre a kérdéseimre ők sem tudják a választ.
És hogy mit tehetek én ilyenkor? A válasz egyszerű. Én magam járok utána.
*
Nem mondom, hogy könnyű volt. Ezt sose állítanám. Egy rakás vámpírral egy fedél alatt, kifinomult érzékekkel rendelkező farkasokkal a házunk körül, megszökni otthonról nem könnyű. A legnehezebb Apa átverése volt, hiszen ő szó szerint olvas a gondolataimban. De mégis sikerült. Éjszaka, amikor Anya és Apa átmentek a saját házunkba, rám pedig Esme és Rosalie vigyáztak, jött el az én időm. Egyikük sem tud olvasni a gondolataimban, nem befolyásolják az érzéseimet, úgy, mint Jasper, és nem látják a jövőmet sem. Amikor azt hitték, hogy elaludtam, és elmentek, én rögtön kipattantam az ágyból, és már másztam is ki az ablakon.
Hátamon a táskámmal - amit jó előre megpakoltam tejjel és sütivel (mégsem mehetek a Mikuláshoz üres kézzel)- indultam el a sötét erdő felé. Vezetni még nem tudtam, szóval hiába volt tele a garázs gyorsabbnál gyorsabb versenyautókkal, gyalog kellett nekivágnom az útnak. Tudtam, hogy nem vagyok olyan gyors, mint Apa vagy Anya, de azért olyan lassú sem, mint az emberek.
Bármilyen sötét volt is, nem féltem. Mi veszélyesebb lehet nálam az erdőben? Az idegen vámpírok nem árthatnak nekem, a farkasok, akiket jól ismerek, szintén nem bántanának, szóval nyert ügyem volt.
Az út hosszú volt, és végtelen. Ahányszor csak tudtam, megálltam vadászni, sőt, még a tejre és a sütire is ráfanyalodtam, de ezeken a szüneteken kívül nem álltam meg. Volt nálam egy térkép, így gond nélkül haladtam Észak felé. Éreztem egy kis bűntudatot a családom miatt, biztosan nagyon aggódnak. De hagytam nekik levelet, szóval tudni fogják, hol vagyok.
Kedves Anyu és Apu!
Tudom, hogy nagyon aggódni fogtok, ha nem találtok a házban, de nem tegyétek! Jól vagyok. Elindultam, hogy megkeressem a Télapót. Van nálam meleg kabát, sapka, kesztyű és sál, szóval nem eshet bajom.
Puszi:
Nessie
Ez az én kis kalandtúrám, és senki nem tarthat vissza, még ők sem.
Egyszer csak furcsa hang ütötte meg a fülem, amitől először megijedtem. Valaki követett. Ágak törtek mögöttem, és valaki lihegett. Aztán megéreztem azt a furcsa szagot (ázott kutya), és tudtam, hogy Jake bácsi az.
Megfordultam, és vidáman rohantam arra, ahonnan a szagot éreztem, és amikor megtaláltam, belefúrtam a fejem a puha bundájába. Először csóválta a farkát, örült nekem. Aztán pár perc múlva eltolt magától, és tudtam, hogy mit akar. Jól ismertem. Hagytam, hogy elvonuljon az egyik bokor mögé, és átalakuljon.
- Nessie, nem tudod, hogy aggódtam érted! – futott felém, már mint ember. Amikor odaért hozzám, felkapott a földről, és szorosan a mellkasához szorított.
- Tudok magamra vigyázni – feleltem sértődötten, de valójában nagyon örültem, hogy itt van.
- Anyád belepusztul a félelembe! – dorgált tovább.
Erre már nem tudtam szavakkal válaszolni, inkább finoman megérintettem a vállát, és használtam a képességem. Megmutattam neki, hogy ezt a küldetést márpedig teljesíteni fogom, mert addig nem nyughatok, amíg nem kapom meg a válaszokat.
- Olyan csökönyös vagy, mint Bella – motyogott olyan halkan, hogy ha nem vagyok félig vámpír, valószínűleg meg se hallom.
- Veled megyek – folytatta már normális hangerővel, és olyan határozott volt ez a kijelentés, hogy ha akartam volna se tudtam volna megakadályozni, hogy elkísérjen. És nem is akartam, hiszen ő az én védőangyalom, örülök, hogy velem jön.
Újra elvonult a bokor mögé, és farkasként tért vissza. Lefeküdt előttem, és én gondolkodás nélkül a hátára ültem. Így indultunk tovább északra, én és Jake bácsi.
Az aggodalmam is elmúlt, hogy Anyáék izgulnak, hiszen tudtam, hogy Jake gondolatait farkasként hallotta Seth és Leah is, és mint Alfa, biztos utasította őket, hogy szóljanak a családomnak, hogy jól vagyok.
Nevetnem kellett, ahogy belegondoltam, hogy milyen kifejezés ülhetett Leah arcán, amikor megtudta, hogy megszöktem. Amúgy sincs oda értem, hát még akkor, ha én adok neki munkát. Ezt a képet megmutattam Jacobnak is, és tudtam, hogy nem járhatok messze az igazságtól, mert a mély farkasnevetés közben bólintott egyet.
Az út ezután már kellemesebben telt, mert ott voltunk egymásnak Jake bácsival, és már nem unatkoztam annyira.
*
Amikor hazaértünk, Anya és Apa rögtön megöleltek, és úgy szorítottak, hogy azt hittem megfulladok. Az egész család a ház előtt várt ránk, amikor meghallották Jacob bácsi lihegését, és Apu természetesen a gondolatainkat is. Alice néni arca elgyötört volt. Látszott, mennyire kínozta a gondolat, hogy nem láthatja a jövőmet, mert velem van egy farkas.
Egy hónap szobafogság. Ez a büntetésem. Persze úgysem fogják betartatni, csak nem akarják, hogy máskor ilyen „őrültséget” csináljak.
De megérte. Tényleg. Mert végre tudom az igazságot! És most szeretnék megérinteni minden embert, vámpírt és vérfarkast a Földön, hogy mindenki tudja, hogy a Télapó igenis létezik. És valóban léteznek csodák, még ha nem is olyan formában, mint azt gondoljuk.
A képességemmel legszívesebben mindenkinek megmutatnám, amit én láttam. Egy magas, nagyhasú, hosszú szakállú, piros ruhás öreget, aki ennek ellenére nem teljesen olyan, mint amilyennek mindenki elképzeli. Mert bár a Mikulás közkedvelt ábrázolása hellyel-közzel igaz, néhány dolog a mesékből és gyermekdalokból kimaradt. Csak én tudhatom, hogy a Mikulás szeme aranybarna színű, és hogy alatta sötét karikák ülnek. És azt is csak én tudom, hogy az arca nem pirospozsgás, sokkal inkább sápadtnak nevezhető, viszont bőre csodásan csillog, ha rásüt a Nap. A bőre jéghideg, de nem azért, mert fázik az Északi-sarkon. És hogy hogyan teljesíti minden gyerek kívánságát egyetlen éjszaka alatt? Legyen elég annyi, hogy neki és Télanyónak is vannak képességeik, csakúgy, mint nekem és Apáéknak.
De persze nem érinthetek meg minden embert, és őriznem kell a titkot. Szóval, ha ezt elolvassátok, kérlek ti is tartsátok titokban, amit megtudtatok! De annyit azért mindenkitől kérhetek: Higgyetek a csodákban, mert léteznek, ha nem is úgy, ahogy azt mi elképzeljük!
|