Percekig álltam ott némán, mozdulatlanul a kilences és a tízes vágány közötti falat bámulva. Nem tudtam, mit tegyek. A szívemet annyi érzés öntötte el, hogy egyelőre ötletem sem volt, merre tovább. A döntésképtelenség azonban pillanatnyilag nem nagyon zavart. Csak álltam, és néztem ki a fejemből.
Valószínűleg nem tűntem teljesen épeszűnek, legalábbis erre következtetek abból, hogy egy kedves, nyugdíjas néni megszólított.
- Jól vagy, drágám? Olyan elveszettnek tűnsz. Talán eltűnt a családod a tömegben?
Persze ez a kérdés abszurdnak tűnt abban a pillanatban. Hogy bárki, aki lát, azt gondolja rólam, hogy elvesztem? Hogy a családomat keresem, és nem tudom, mit tegyek nélkülük? Belül kacagott a lelkem. Életem egyik legviccesebb jelenete volt. Az előbb mentettem meg egy egész világot! Ki tudja hány életet? És ebben a pillanatban, amikor talán a legmagabiztosabbnak éreztem magam eddigi tizenhét évem során, amikor a legélénkebb, legboldogabb, legteljesebb voltam, leginkább önmagam, egy nénike azt hiszi, elveszett vagyok. Honnan is tudhatná, hogy most leltem meg igazán önmagam? Ezt persze nem mondhattam neki, így a lehető legudvariasabban csak annyit mondtam:
- Nem, köszönöm. Kedves, hogy megkérdezte, de minden rendben van.
Hangom lágy tónusa, és a határozottság, ami a szavaim mögött rejlett, úgy tűnt, meggyőzték. Még utoljára rám villantotta hiányos mosolyát, és arrébb sántikált. Kis, gurulós kocsijának hangját még néhány percig hallottam, majd ez a hang is beleveszett a tömeg zúgásába.
Miután az adrenalin-szintem visszaállt a normális tartományba, és a szívem sem dobogott olyan sebesen, mint az előbb, elöntött a végtelen nyugalom érzése. Vége a kétségeknek! Már biztos lehetek benne, hogy valóban én vagyok a kiválasztott, és úgy tűnik, nem is vagyok olyan rossz. Az első küldetésemet teljesítettem, és ez jelen pillanatban mindennél fontosabb volt. Harry és Ron alatt a Roxfort Expressz már az iskola felé pöfög, és a fiúk talán már ki is fosztották a büfé kocsit!
Végül úgy döntöttem, mégiscsak mennem kéne valahová! Nem álldogálhatok itt órák hosszat, bármennyire vágytam is a King’s Cross állomásra. A kérdés csak az volt, hazamenjek-e. Régi álmom teljesült azzal, hogy most itt vagyok, és nem hagyhatom ki ezt az alkalmat! Valahogy el kell jutnom az Abszol útra. Ahogy ez a gondolat beférkőzött az agyamba, kis bűntudatom támadt. Nem magamért csinálom ezt az egészet, hanem mindannyiunkért. Minden világ lakójáért én felelek, nem lehetek olyan könnyelmű, hogy a saját szórakozásomra elmegyek vásárolni.
Aztán mintha az előbbi jó énemnek akarni ellentmondani a testemben szunnyadó kisördög, rögtön érkezett az ellenérv:
- Szükséged van pálcára. Minden boszorkánynak és varázslónak van egy, te sem lehetsz kivétel. Anélkül nem tudsz varázsolni. Mi van, ha következőleg szükséged lesz a mágikus képességedre? Nem minden problémát tudsz ilyen könnyen megoldani.
- Pálcát vehetsz akkor is. Nem szükséges előre ilyen szörnyűségekre gondolni. Még hogy újra probléma legyen ebben a világban! Falra fested az ördögöt. Nem kell neked semmilyen pálca, és punktum. A saját világodban úgysem használhatod. – jött azonnal a felelet, és láttam is, ahogy a fülem mellett repked egy hozzám külsőre nagyon hasonló kis angyalka fehér ruhában, glóriával a feje felett, mint a filmekben.
- De ha következőleg veszed csak meg a pálcát, rengeteg időt veszítesz. Hasznos időt! Kell neked az a pálca, és kész.
Tudtam, hogy nem helyes, amit teszek, de a vörös, szarvacskás lény felülkeveredett a bennem levő jón. Nem tudtam, merre kellene mennem a Foltozott Üst felé, mert London hatalmas, és én még sosem jártam itt. De végül arra jutottam, az a legegyszerűbb, ha kipróbálom, hátha itt is működik az én kis képességem.
Behunytam a szemem, és nagyon erősen az Abszol útra gondoltam. A rengeteg üzletre, a Gringottsra, a sok járókelőre, és éreztem, hogy az erőfeszítés használt. Taláros boszorkányok és varázslók beszélgetésének zaja bagolyhuhogás ütötte meg a fülemet. Ott álltam a hatalmas bevásárló utca közepén, és alig hittem a szememnek. A macskaköves út ide- oda kanyargott, és mindenütt boltok sorakoztak. Bár nagy volt a kísértés, hogy bemenjek némelyikbe – a Czikornyai és Patza különösen vonzott, hiszen mindig szerettem olvasni -, egyik boltba sem tértem be, hanem célirányosan Ollivander üzlete felé vettem az irányt. Ahogy számítottam is rá, egy réginek tűnő, antik üzlet volt a pálcakészítőé. A kirakatban egyetlen varázspálca árválkodott, de ez senkit sem zavart. Mindenki tudta, hogy Ollivander a legjobb. Mielőtt beléptem az üzletbe, még láttam az ajtó fölött az arany feliratot: „Ollivander - Minőségi varázspálcák Alapítva: i. e. 382”(1)
Mikor beléptem, csengettyűszó szakította meg az üzlet síri csendjét. Amikor a csengő hang teljesen elült, egy öreg jött elő az egyik nagy halom pálcás doboz mögül.
- Jó napot! – köszöntöttem kicsit félősen, de Ollivander mintha meg sem hallotta volna. Nagy, sápadt szemeivel méregetni kezdett, majd elővarázsolt egy hosszú mérőszalagot, hogy az folytassa helyette a munkát. Úgy tűnik a megfelelő pálca megtalálásához minden adatomra szükség volt. A vállaim és az orrlyukaim távolsága, a lábaim hossza, és a fejem kerülete mind –mind olyan fontos volt, hogy egytől egyig lemérték.
- Nos, melyik kezébe fogja a pálcát?
- Jobb kezes vagyok, szóval…
Amikor ezt meghallotta, hátat fordított és eltűnt az egyik kupac mögött. Pár perc elteltével visszatért, de pálca még nem volt nála.
- Szabad megtudnom esetleg a nevét, kisasszony? – kérdezte hadarva a varázsló, de közben már el is indult az egyik kupac pálca felé.
- Spencer. Elisabeth Spencer. – feleltem remegő hanggal, mert még mindig szörnyen ideges voltam. Mi van, ha kiderül, hogy mégsem vagyok boszorkány? Mi van, ha csak egy közönséges mugli vagyok ebben a világban is, csakúgy, mint otthon?
- Nos, Miss Spencer. Bárhogy gondolkozom is, nem emlékszem a szüleire. Pedig bizton állíthatom, emlékszem minden pálcára, amit valaha eladtam. És természetesen a birtokosukra is. – szólt, miközben találomra kihúzott egy- egy dobozt, és mormogások után vissza is tolta őket.
- Igen. Tudja a szüleim muglik. – feleltem félszegen, bár nem szégyelltem a gyökereim. Inkább csak attól tartottam, hogy a pálcakészítő kitessékel, és közli velem, hogy nincs bennem elég mágia.
- Hm, értem. Akkor nagyon örülök, hogy megtalálhatom az első pálcát, amit a családja használ. Tudja, sokan úgy gondolják, hogy muglik gyerekei nem valók varázslónak. De ez is úgy van, mint a pálcáknál. Ahogy tudjuk, a pálca választja a varázslót, és nem fordítva. Így van ez a varázslattal is. A sors dönti el, ki minek születik, nem mi. Ez független a származástól. – mondta olyan természetességgel, mintha csak az időjárásról beszélgettünk volna, és újra belemerült a dobozok tanulmányozásába.
Közben a mérőszalag végzett a feladatával, és ernyedten a földre hullott. Ollivander is előkerült, és a kezembe nyomott egy pálcát.
- Bükkfa, sárkányszívizomhúr. Tizenkét hüvelyk. Roppant rugalmas.
A kezembe fogtam, és suhintottam, de az égvilágon semmi nem történt.
- Nem jó! – kiáltotta, majd megint eltűnt, hogy fél perc múlva újra előttem álljon. – Juhar, unikornisszőr. Tíz hüvelyk. Elbájoláshoz kitűnő.
Újra suhintottam, de most sem történt semmi. Ezt még jó párszor elismételtük. Ollivander lelkesedése nem lankadt, az enyém azonban annál inkább. A félelmem nőttön-nőtt, és egyre biztosabbnak éreztem, hogy mugli vagyok. Aztán miután ezt még vagy tucatszor megismételtük, Ollivander egy távolabbi polchoz sétált, és onnan emelt le egy pálcát.
- Ébenfa, főnixtoll maggal. Tizenkét hüvelyk. Kellemesen rugalmas, remek pálca, ha szabad ezt mondanom. Gyerünk, próbálja ki!
Felemeltem a kezem, a pálcáért nyúltam, de még meg sem érintettem, amikor átjárt egy furcsa, bizsergető érzés, és elöntött a meleg. Amikor végül ténylegesen megfogtam, szivárványszínű szikraeső borította be a helységet. Mindenféle szín volt, amit az ember el tud képzelni: a zafírkéktől a skarlátvörösig.
Ollivander boldogan tapsikolt, és elégedett sóhaj hagyta el a száját.
- Tudtam én, hogy sikerülni fog. Vannak nehézkesebb kuncsaftok, de eddig még senkit sem hagytam cserben. Mindenkinek megtaláljuk a megfelelőt, csak türelem kérdése.
Ekkor jutott eszembe, amivel eddig nem számoltam. Nincs nálam egy árva knút sem! Amikor ezt elmondtam a pálcakészítőnek, egy cseppet sem tűnt mérgesnek.
- Biztosan nehéz lehet mugli származásúként először az Abszol úton. Egyébként sem láttam még ilyen pompás párosítást! Mintha Magácskát és ezt a pálcát egymásnak teremtették volna.
Vigye csak el nyugodtan, hiszen most már nem hozzám tartozik.
Hatalmas örömömben a nyakába ugrottam, és hosszú másodpercekig csak ölelgettem. A meghatottságtól még a könnyem is kicsordult. Hosszas hálálkodás után, csak jó negyed óra múlva hagytam el az üzletet, azzal a tudattal, hogy már jöhet bármi, mindentől megvédem magam.
(1) Részlet J. K. Rowling Harry Potter és a bölcsek köve című művéből. |