Angelus eltűnt, én pedig nem tudtam, mit tegyek. Eleinte csak álltam a szoba közepén, és meredten bámultam magam elé. Nem éreztem semmit. Sem örömöt, sem bánatot, sem kétségbeesést. Valahogy furcsán átjárt a nyugodtság és a zsibbadás. A gondolataim folyama mintha megállt volna. Annyi információt kellett rövid idő alatt befogadnom, hogy végül csődöt mondott. Mintha külön életet élt volna, és így akarta volna közölni, hogy neki ebből elege volt. A kérdésözön abbamaradt, pedig még milliónyi válaszra vártam. Az eszem éppen csak annyira vágott, amennyire minimálisan szükségem volt.
Sokáig állhattam ott mozdulatlanul mindenféle gondolat nélkül, mert amikor feleszméltem már sötét volt. Tudtam, hogy nem lennék képes lemenni vacsorázni, és előadni, hogy nem történt aznap semmi érdekes. Egész életemet meghatározó események történtek ma, és olyan dolgokat éltem át, ami eddig csak legvadabb álmaimban volt lehetséges.
Végül lefeküdtem. - Ma már semmire nem lennék képes! –gondoltam, így ez tűnt a legésszerűbbnek. Alig hajtottam le a fejem, mély álomba merültem, de még ott sem menekülhettem kavargó gondolataim elől.
Először csak képeket láttam. Mintha az agyam mégis magyarázatot próbálna találni, végigpörgette az egész eddigi életemet. Olyan jelenetek után kutatott, ami bizonyságul szolgálhat arra, ami ma történt. Először egy újszülöttet láttam, akiben felismertem magamat. Bármilyen nagyképűen hangzik is, aranyos baba voltam. Nem volt sok hajam, de az a kevés égnek állt, és semmi nem tudta lelapítani. A szemem kék volt, anya szavaival élve olyan kék, mint a legmélyebb óceán. Összességében cuki voltam. Most pedig láttam magamat, de nem igazán értettem, hogy miért látom magam kívülről. Mielőtt azonban erre magyarázatot kereshettem volna, valami más is feltűnt, és hirtelen sokkos állapotba kerültem. Csecsemőkori önmagamat ugyanis furcsa sárgás fény ölelte körül, és úgy tűnt, ez rajtam kívül senkinek nem tűnik fel az álmomban. Se anyának, se apának. Én viszont tisztán láttam. Ilyesminek képzeltem el az emberek auráját annak idején, de tudtam, hogy ez valami más. Angelus szavai harsogtak a fejemben: „A harmónia körülölel. Már születésedkor így volt.” Szóval igaza lett?
A következő képen már két éves voltam, és a nappali szőnyegén játszottam. Anya a szomszéd helyiségben volt, és a barátnőivel beszélgetett. Néha persze benézett hozzám, hogy megbizonyosodjon arról, nem esett bajom. Most azonban ott ültem, a beszélgetés zaját csak halványan érzékeltem, mert mással voltam elfoglalva. Most nem a halvány fény volt, amin a 17 éves önmagam meglepődött, hanem az, hogy a szobában nem voltam egyedül. Egy sereg barát vett körül, a legapróbb tündértől és törpétől, beszélő állatokon keresztül az unikornisokig. Nem emlékeztem rá, hogy bármikor képzelt barátaim lettek volna, de tudtam, hogy ezek a lények nem is azok. Teljesen valóságosak voltak. Olyannyira, hogy a pici én megérinthette őket, simogatta és kényeztette az unikornisokat, játszott a törpékkel, és fittyet hányt arra, hogy ezek az élőlények nem is létezhetnének. Vidáman nevetgélt és már egy-két szót is elcsíphettem a „társalgásból”, ami persze nagyrészt nem szavakkal zajlott.
Aztán másik jelenet következett. Három-négy éves lehettem. A kedvenc nyuszis pulcsimat viseltem, és az oviban voltam. Egyedül játszottam az egyik sarokban, senki nem akart a közelembe jönni. Úgy elkerült a többi gyerek, mintha leprás lettem volna, pedig valószínűleg nem is ismerték a szó jelentését. Én pedig csak játszottam a bűvészkészletemmel, anélkül, hogy észrevettem volna ezt. És visszagondolva akkor még nem érzékeltem ilyesmit. Teljesen elégedett voltam az én kis világomban, amit magamnak teremtettem. Viszont most, amikor mindezt 17 éves fejjel néztem, rájöttem, mi volt a jelenség oka. A gyerekek látták a fényt. Ez a bizonyos harmónia körülbelül két-három méteres körzetben ölelt körbe, még tovább nőtt azóta, amilyen babakoromban volt. Az egyik gyerek ekkor megpróbált kapcsolatot teremteni velem.
- Mit játszol? – kérdezte egyszerűen.
- Gyere ide, és megmutatom! – feleltem hasonló egyszerűséggel. Láttam, hogy tétovázik. Nem tudta, hogy mit tegyen. Bemerjen merészkedni a fura fénybe, vagy inkább hagyja a csudába az egészet? Végül tett egy tétova lépést felém, de amikor a fény már csak milliméterekre volt tőle, meggondolta magát. Megfordult, és elszaladt.
A kép eltűnt, hogy egy másiknak adja át a helyét. Az elsős farsangi bál, ahol tündérnek öltöztem. Végignéztem az egész estét a jelmez felöltésétől. Vidáman illegettem magam, és úgy éreztem végre valóban tündér lehetek. Visszagondolva varázslatos verseny volt. A felvonulás után anyáéknak nem sikerült lerángatni rólam a jelmezt, bárhogy könyörögtek. Közöltem velük, hogy én nem csak tündérnek öltöztem, én az is vagyok, ezért megillet a ruha és a varázspálca. Végül láttam, ahogy legyőztem anyáékat, és tündérként bújhattam ágyba.
Újabb kép. A nyolc éves Lizi a hátsó kertben bujkál a szülei elől, akik rá akarják venni, hogy csinálja meg a leckéjét. De őt nem lehetett csak úgy megzabolázni. Kiszökött, és a rejtekhelyén, a garázs mögötti bokor mellett ücsörög egy könyvvel, és azt bújja. A fantáziája messze jár, egy másik, ennél csodálatosabb világban, ahol nincsenek házi feladatok, csak rengeteg kaland.
Tizenegyedik szülinap. Reméltem, hogy ezt nem kell újra végigszenvednem, de úgy tűnik, mégis. Reggeltől lestem az ablakokat, és vártam a levelem, ami nem jött. Egy ártatlan erdei bagoly sem repült az utcán, nemhogy egy olyan, aki levelet szállít. Aztán a szüleim arckifejezése, amikor nem értik, hogy miért vagyok szomorú. Hiszen megkaptam minden ajándékot, amit szerettem volna! Akkor mi lehet a baj? A kedvükért mégis próbálok magamra erőltetni némi jókedvet, de ekkor jön a végső döfés: a torta. Egy hatalmas bagoly alakú torta, olyan, amiről csak álmodni mertem, de ez is csak a szörnyűséget juttatja eszembe: azt, hogy én is kvibli vagyok. Oda minden reményem! Mintha egy hatalmas tőrt forgattak volna meg a szívemben. Bánatomban a szobámba rohanok, anélkül, hogy felvágnám a tortát, és egész este csak sírok megállíthatatlanul. Az érdekes mégis az, hogy még ezekben a szörnyű percekben is körülleng a sárga fény.
A két évvel későbbi képen látom magamat, amint iskolába igyekszem. Olyan vagyok, mint egy árnyék. Gépiesen beszélgetek mindenkivel, úgy teszek, mintha semmi baj nem lenne. Az arcom sápadt, a szemeimben pedig ott a szomorúság, de ez senkinek nem tűnik fel. Hiszen nevetek a vicceken, minden iskolai programra elmegyek, moziba járok és táncolok. Csak én tudom, hogy legbelül ordítok. Sem vidám nem vagyok, sem boldog. Félemberré váltam. Senki nem segíthet rajtam, legalábbis akkor ezt hittem.
Aztán a jelenetbe lassan bekúszik egy másik. Angelus, amint elmondja a kiválasztott történetét. Én, ahogy ott állok Roxfort udvarán. A Szükség Szobája. És végül az a csodálatos szempár! Az erdő, a magas, izmos fiú az éjfekete hajával!
De aztán egyik pillanatról a másikra valami megváltozik. Ez már nem az a jelenet. Ugyanott állunk, az erdő közepén, de tudom, hogy máskor. A fiú közelebb sétál, és mélyen a szemembe néz. Finoman végigsimít az arcomon a kézfejével, és a legnagyobb természetességgel, mintha minden nap ezt tenné, lassan, nagyon lassan közelebb hajol. Tudom, hogy meg akar csókolni, és meglepetésemre én is természetesnek érzem, hogy visszacsókoljak. |