Aznap, amikor hazaértem, az első utam a szobámba vezetett. Muszáj volt egyedül lennem, mert egész nap nem volt erre alkalmam. Akárhányszor a gondolataimba merültem volna, felszólított egy tanár, vagy valaki elkérte a leckém, hogy lemásolhassa. Szóval már nagyon szükségem volt a magányra. Anyáék valószínűleg meglepődtek, amikor rögtön a szobámba rohantam. Még hallottam, ahogy anya utánam kiabált: - Mi a baj?
De nem válaszoltam. Nem válaszolhattam. A kérdéseim a fejemben kavarogtak, és ez már nem csak lelkileg, de fizikailag is kikészített. Fájt a fejem, az idegességtől görcsölt a hasam, és hányingerem volt. A szédülést már egészen megszoktam. Ezek nálam normális tünetnek számítottak, hiszen amikor ideges voltam valami miatt (fontos dolgozatok, vizsgák stb.), mindig jelentkeztek. De most a szokásosnál is rosszabbul éreztem magam.
A szobámba érve rögtön az ágyra vetettem magam. Hanyatt feküdtem a puha matracon, és egy ideig a plafont bámultam. A rosszullétem azonban nem akart elmúlni. Forgott körülöttem az egész szoba, így végül lehunytam a szemem. Igaznak kell lennie! Annyira valóságos volt, nem lehetett csak álom. Még mindig éreztem a fáradtságot, amit a futás okozott. A testem nem hazudhat ekkorát! Ahogy ficánkoltam az ágyban, valami nyomást éreztem. Benyúltam a zsebembe, és megtaláltam a bizonyítékot. Az idézetes könyv, hát persze!
Szóval minden kétséget kizáróan csakugyan a Harry Potter könyvben voltam. Csak tőmondatokban tudtam gondolkodni. Tényleg én vagyok a kiválasztott. Valóban a Roxfortban jártam ma reggel. És Angelust sem csak képzeltem.
De ki volt a titokzatos idegen? Abban majdnem teljesen biztos voltam, hogy akkor már nem a Harry Potter történetben voltam. Sőt, a biztosnál is biztosabb. Úgy éreztem, mintha ismernem kéne azt a valakit, de fogalmam sem volt, hogy honnan. Próbáltam végigpörgetni az agyamban minden emléket, de tudtam, hogy még soha életemben nem láttam ezelőtt. Hiszen őt nem felejtettem volna csak úgy el! Minden szempontból különleges volt, főleg a szemét láttam gyönyörűnek. Biztos, hogy emlékeznék rá, ha már találkoztunk volna.
De hát valószínűleg nem is a saját világomban voltam akkor. De akkor melyikben? Vajon melyik fantáziavilág volt? Próbáltam végigpörgetni az összes addig olvasott könyvet a fejemben, minden filmet, amit láttam, de még így sem tudtam rájönni, hogy ki lehetett. Hiszen annyi más világot ismertem! Viszont, amikor rá gondoltam, a titokzatos idegenre, a fiúra, akivel farkasszemet néztem, a szívem hevesebben dobogott. Mintha azt mondta volna, hogy ismerem.
Újabb probléma! Hogy jutottam abba a világba, amikor haza akartam jutni? Tisztán emlékszem, hogy a szeretteimre gondoltam, és arra, hogy otthon legyek. Ezek szerint nem tudom rendesen irányítani a képességem. Felálltam, hogy körbesétáljak a szobában, de ez nem volt jó döntés, mert amikor felemelkedtem, rögtön újra szédülni kezdtem, a fejembe pedig belehasított a fájdalom. Visszafeküdtem, a szememet újra lehunytam, és próbáltam nem gondolni semmire. Elég nehéz feladat volt, amikor annyi minden történt, de tudtam, hogy el kell lazulnom.
Már épp kezdtem volna lenyugodni, amikor valaki halkan megköszörülte a torkát a szobában. Amikor felnéztem, ott állt Angelus maga. Felpattantam. A fejembe ismét fájdalom hasított, a szoba pedig minden eddiginél gyorsabban pörgött, de nem törődtem vele.
Ugyanúgy nézett ki, mint reggel, de ha lehet a mosolya még elégedettebb volt.
- Tudtam, hogy képes vagy rá! Tehát elfogadtad végre az igazságot? – kérdezte.
- Van más választásom?
Csak somolygott, de ezt már kezdtem megszokni. Mindig ilyen volt. Semmire sem ad nyílt választ.
- De most jöjjenek az én kérdéseim! – mondtam ellentmondást nem tűrő hangon.
- Nem garantálom, hogy mindenre pontos választ tudok adni, hiszen ezer év ide vagy oda, én sem lehetek mindentudó. Mindazonáltal, igyekezni fogok minden kérdésedet megválaszolni.
- Rendben. Először is, miért én? – tört ki belőlem az első kérdés.
- Hm. Ez rögtön egy olyan téma, ami roppant bonyolult és összetett. Mondhatnám, hogy születésedkor elrendeltetett, de ez nem teljesen igaz.
- Hát akkor, hogy történt?
- Na jó, lássuk csak! Mindig voltak, és lesznek is olyan emberek a különböző világokban, akik hasonló dolgokra rendeltettek, mint te: fenntartani a harmóniát. Vannak, akik csak egy-egy világban őrzik ezt a bizonyos harmóniát, vannak, akik a többi irányítót felügyelik. Másokra kisebb feladatok hárulnak, mint az, hogy őrizzék a titkot. Természetesen ez sem könnyű.
- Ha jól értem, akkor én az első csoportba tartozom. Akkor nekem sem kell minden világot felügyelnem?
- Igen és nem. –mosolygott. – Te is közéjük tartozol, de bizonyos szempontból felettük állsz. Te vagy a kiválasztott. A kiválasztott felel a rendért az összes világban. Ő a harmónia legfőbb őrzője.
- Én? A harmónia legfőbb őrzője? Amikor még a saját életemben sem tudok harmóniát teremteni?
- Ez nem így van, csak te még fiatal vagy, hogy ezt észrevedd. A harmónia körülölel. Már születésedkor így volt. És így el is érkeztünk az eredeti kérdésedig. Születésekor minden gyermeket figyelünk. Megvizsgáljuk, hogy kit leng körül ez a bizonyos harmónia. Hidd el, sokan vannak ilyenek. De a helyzet az, hogy a legtöbben elveszítik ezt a harmóniát, miközben felnőnek. Hogy hogyan, és miért? Erre nem tudok válaszolni. Viszont kétségtelenül ez történik.
- Tehát én vagyok az egyetlen, aki megőrizte ezt a harmóniát?
- Nem, nem te vagy.
Ezen kissé meglepődtem.
- Ha nem én vagyok az egyetlen, akkor miért pont én? Lehet, hogy mégsem én vagyok?
- Itt jön a dolog másik része. A kiválasztott nem csak a harmóniával rendelkezik. Olyannak kell lennie, akiben megvan a kellő bátorság és jóság a feladathoz. Aki elég erős, hogy irányítsa a képességét. És ez bizony te vagy.
- És ki dönti ezt el? –érdeklődtem. Pillanatnyilag nem éreztem magamban sem harmóniát, sem jóságot, és a legkevésbé erőt és bátorságot.
- Vannak bizonyos dolgok, amiket még neked sem mondhatok el. – komolyodott el hirtelen. Arcáról eltűnt a jól ismert mosoly. Megkeményedett, és tudtam, hogy erre a kérdésemre nem fogok választ kapni.
- És ki vagy te?
- Mint mondtam a nevem Angelus. Itt jegyezném meg, hogy a kiválasztottnak a jó memóriával is rendelkeznie kell. – kacagott fel.
- Természetesen emlékszem a nevedre. – mondtam felháborodva. – Jól tudod, hogy nem erre gondoltam. Mi vagy te? Miért pont te jöttél el hozzám? – Újra elkomorodott.
- Újabb kérdés, amire egyelőre nem felelhetek.
- Akkor kérdezek mást. Hogy működik a képességem?
- Erre már magad is rájöttél, hiszen itt vagy. Visszajutottál, nem?
- Ez igaz, de nem rögtön.
- Ezt meg hogy érted? – kérdezte aggodalmasan.
- Először egy erdő közepén találtam magam. Volt ott egy fiú. Nem tudom, ki lehetett. És azt sem, hogy melyik világban voltam. Te tudod?
- Én erre nem adhatok választ. Te jártál ott, nem én. – Hangja sejtelmes volt. Mintha csak titkolni akarná előlem az igazságot. De éreztem, hogy nem feszegethetem tovább ezt a kérdést, mert úgysem felel. Erre magamtól kell rájönnöm.
- Szóval akkor csak arra gondolok, ahova menni szeretnék, és ott leszek?
- Hát, leegyszerűsítve igen.
- És hogyan tudom meg, ha valahol baj van? Ha valahol félresiklott egy történet?
- Óh, érezni fogod, hidd el!
- És hogyan fogom visszaállítani a történetet a helyes vágányra?
- A kreativitásodat használva. Mindazonáltal fontos tudnod, hogy minden mágikus világban rendelkezel valamilyen képességgel, ami segíteni fogja a munkádat. Persze ez csak olyan képesség lehet, ami abban a történetben amúgy is létezik.
- Szóval, ha a Roxfortban vagyok, boszorkány leszek én magam is?
- Igen, valószínűleg. – Azonnal eszembe jutott a Szükség Szobája. Hát ezért működött! Mert nekem is mágikus képességeim voltak, anélkül, hogy tudtam volna. - De ez sem egyszerű. – folytatta. - Lehettél volna akár unikornis vagy kentaur is. Azok is mágikus lények. Érted, mire gondolok? Nem te döntöd el, hogy milyen módon teszel szert ezekre a képességekre.
Valószínűleg látta rajtam a rémületet.
- Akkor lehetek akár, teszem azt… Bogár is?
- Ha ez segít, akkor igen. –kacagott. –Most mennem kell. Már tudod, amit tudnod kell. Sok szerencsét!
- De… - Akartam ellenkezni, de addigra már el is tűnt. Én pedig megint ott álltam tanácstalanul a szobám közepén, és senki sem tudott segíteni. |