Ősz volt. Könnyeztek a fák. Nem úgy, mint mikor tavasszal közvetítik az éltető esőt a megújuló természetnek. És nem is úgy, mint mikor nyáron frissítő zápor hull alá, zápor, amit mindenki vár, aminek mindenki örül. A cseppek lassan hulltak alá a lombok közül, nem kérdeztek semmit. Hallottam minden csöppenést, mint a szívdobbanásokat. A vízcseppek apró patakokként folytak végig a pályaudvar betonján, amíg várakoztam.
Már alkonyodott, mikor megjött a vonat, és felszálltam. Örültem, hogy hazamehetek a hosszú, fárasztó munkanap végén. Alapvetően ez sem különbözött a többi hétköznaptól, mégis valami furcsa érzésem volt egész nap: mintha valaki figyelt volna. Épp ezen gondolkoztam, amíg ülőhelyet kerestem a vonaton.
És akkor megláttam őt. Háttal ült nekem, így először nem voltam benne teljesen biztos, hogy ő az. 18 éves lehetett. Félhosszú, barna haja a válláig ért, de semmi különleges nem volt benne. Hiszen bárkinek lehet ilyen haja! Hogyan is lehetne ő az?
De ahogy jobban megnéztem, eltűnt minden kétségem. Hogy miért? Az ablak mellett ült, és meredten bámult ki rajta. Az a fejtartás az ő sajátja. Emlékeztem rá, hogy ha valami foglalkoztatta, mindig oldalra döntötte a fejét – épp úgy, mint most – és olyan volt, mintha nem ezen a világon járna.
Úgy tűnt, a szívem is megismerte, mert minél tovább néztem, annál hevesebben dobogott.
Remegő lábakkal sétáltam közelebb, és leültem a vele szemközti ülésre. Olyan volt, mintha észre sem vett volna. Mélybarna szemei meg sem rebbentek, rezzenéstelenül bámult a semmibe. Végül a vonat elindult, de ő még mindig nem reagált.
Én pedig nem tudtam nem bámulni. Megvizsgáltam arcának minden apró részletét, és összehasonlítottam azzal, amilyen kép a fejemben élt róla. Hihetetlen, de éppen olyan volt, mint régen. Mintha csak az emlékeimből lépett volna elő. Szemüvege, mint mindig, most is koszos volt, és lecsúszott az orrán, de úgy tűnik, ez őt nem zavarta. Sápadt, pattanásos arca, keskeny ajkai nem fejeztek ki semmilyen érzelmet, pedig régen mindig a vidámság bujkált minden arcvonásában, még akkor is, ha szomorú volt. Még amikor a legnagyobb bánat gyötörte is, képes volt azt palástolni, elrejteni a külvilág és önmaga elől, és vidámnak mutatkozni. De most nem. Nem tudtam, mi rázhatta meg ennyire.
Meg akartam kérdezni, tudnom kellett az okát, de először nem mertem. Hogyan szólítsam meg? Miként kérdezhetném meg tőle ezt ennyi év után? Végül rászántam magam, és nehézkesen kinyögtem egy rövid kérdést:
- Nem ismersz meg?
Ekkor végre megmozdult. Fejét lassan felém fordította, és a szemembe fúrta tekintetét. Olyan kutakodó volt a pillantása, hogy muszáj volt elfordulnom.
- De igen – válaszolta egyszerűen, és újra a mellettünk elsuhanó tájat kezdte bámulni.
- Hát akkor? – kérdeztem zavartan. Nincs hozzám kérdése? Nem szeretné tudni, hogy mivé váltam?
Nem válaszolt, csak töretlenül meredt a tájra.
- Tudom, hogy csak a legközelebbi ismerősöknek nyílsz meg, de most rólam beszélünk. Csak érdekel, hogy mi van velem, nem?
- Már tudom – mondta lemondóan.
A furcsa érzés! Hát tényleg figyelt valaki, nem tévedtem. Mégis, amilyen hangsúllyal válaszolt, az a szívembe tépett.
- Nem tetszik az életem?
Hallgatás. Nem felelt.
- Közgazdász lettem. Nem is akármilyen, sikeres vagyok. A szakmában mindenki ismeri a nevem – meséltem büszkén.
Újabb csönd.
- Van egy lakásom - folytattam a dicsekedést - megmutatom, ha eljössz.
Megint rám nézett, és láttam a szemében, hogy elítél.
- Hol a ház? Hol a saját könyvtárszoba?
- Azt nem tudtam…
- Hol vannak a gyerekeid, a férjed?
- Még nem… én nem… - dadogtam.
- Értem – mondta gúnyosan, és újra kinézett az ablakon.
- Világkörüli út? Más emberek segítése? Saját regény? Világhír? Van bármi is, amit megvalósítottál ezek közül?
Lehorgasztottam a fejem, mert nem tudtam, hogyan magyarázzam el neki, amit ő még nem érthet.
- Te még nem élted át azt, amit én már igen. Nem tudhatod, miket kérsz számon rajtam!
- Lehet. De hová tűntek a vágyaid, az álmaid? Mindig azok tartottak életben, a legnehezebb időszakokban is. Az egész életedet jelentették. Hogyan adhattál fel mindent? Hogy tehetted?
Akartam neki válaszolni. Tényleg. Megmagyarázni, hogy ez nem olyan egyszerű. De hazaértem, le kellett szállnom. Nem tudtam, miként búcsúzhatnék el tőle. Meg akartam kérni, hogy jöjjön velem, de megelőzött:
- Szia! – köszönt egyszerűen, és ezzel az egy szóval kifejezte, hogy látni sem akar.
Nehéz szívvel indultam el, de muszáj volt. Nem akart engem.
Amikor leszálltam a vonatról, csak úgy száguldoztak a fejemben a gondolatok. És ő még kihajolt az ablakon, és utánam szólt:
- Gyáva vagy! Hogy merted eldobni az összes álmunkat? Csalódtam benned!
Az utolsó mondatot már csak suttogásként érzékeltem, és abban sem voltam biztos, hogy nem csak a szél játszott a hallásommal. Mégis, még percekig ott csengtek a szavai a füleimben. Az érzelmeim megbénítottak, így sokáig csak álltam ott egyedül, a vasútállomás közepén. Vajon neki van igaza?
Amíg álltam, a szél még jobban feltámadt. Éreztem, hogy a hajamat ide- oda dobálja, hallottam, ahogy kukákat dönt fel, de nem érdekelt. Egészen addig, amíg a lábam elé nem fújt egy darab papírt. Egy életmód tanácsadó hirdetése volt, és a következő feliratot olvashattam a papíron: „Csupán egyvalami választhat el az álomtól: a kudarctól való félelem.” – Paulo Coelho
Körülöttem sírtak a fák. Nem életet adón, nem frissítőn. A cseppek sűrűn hulltak alá, és már nem érdekelt az sem, hogy nem kérdeznek. A szívdobbanásaim sem követték a csöppenések ritmusát. Nyugodt voltam, fájdalmasan nyugodt. De a fák könnyei csak hulltak, egyre gyorsabban és gyorsabban, míg éreztem, hogy elnyelnek engem is. |