Először nem értettem, mi történhetett velem. Hogy kerültem az erdőbe? Hiszen nekem az ágyamban kéne feküdnöm, és az igazak álmát kéne aludnom! Még ha nem is aludtam túl mélyen, akkor sem szabadna itt lennem.

Aztán az álmom jutott eszembe, és rögtön megleltem a választ a kérdésemre. Olyan erősen vágytam ebbe az erdőbe, olyan erősen kutattam a választ arra, hogy ki a titokzatos idegen, hogy végül anélkül, hogy tudtam volna, idekerültem. Úgy tűnik, a képességemet nem csak én irányítom, hanem a tudatalattim, a vágyaim is.

Ekkor döbbentem rá, hogy még mindig a földön fekszem. A hátamat bökték a levelek és az ágak, és nagyon fáztam. Nagy nehezen feltápászkodtam, és megpróbáltam kidörzsölni az álmot a szememből. Ez nem volt könnyű feladat, hiszen reggel is legalább fél óra és többszöri arcmosás szükséges, hogy ne legyek zombi.

Most mégis gyorsabban sikerült felébrednem, mert tudtam, hogy bármilyen furcsa körülmények közt is kerültem ide, ahol most vagyok, itt akartam lenni. Hogy hol voltam pontosan, azt még mindig nem sejthettem, de tény, hogy a vágyam teljesült. Olyan furcsa volt az egész világ! Minden élesebb volt, a színek sokkal mélyebbek, az illatok erősebbek. De most nem ezzel voltam elfoglalva.

- Ki kell használnom a lehetőséget, hogy itt lehetek! Valahogy rá kell jönnöm, melyik világban járok.

Tettem néhány tétova lépést, de nem tudtam, merre kéne indulnom. Egy sötét erdő közepén álltam, nem sejtettem, merre van észak és merre dél, de ha tudtam volna se mentem volna vele sokra, mert azt sem tudtam, hol találok lakott területet.

A félelem leple olyan hirtelen borult rám, hogy először szinte fel se fogtam. A fák magasak voltak, sűrű lombjuk csak néhány napsugarat engedett hozzám. A szél fújta a leveleket, de most nem a szokásos megnyugtató dallamként érzékeltem, mint az álmaimban. A zörej csak tovább növelte bennem a félelemérzetet. Attól féltem, bármelyik pillanatban előugorhat egy vadállat valamelyik bokorból. Ki tudja, melyik földrészen vagyok? Bármelyik bokorból előcammoghat egy medve! De ez még nem is a legnagyobb félelmem volt. Mi van, ha nem is a Földön vagyok? Mi van, ha egy fantasyvilágba csöppentem, és mindjárt elrabol egy sárkány?

Félelem lassan kúszott végig az egész testemen, míg végül egy olyan porcikám sem volt, ami nem remegett. Mindenhonnan furcsa hangokat hallottam. Ide- oda kaptam a fejemet, egyik reszkető ágtól a másikig, mert attól féltem, valami megtámad, és rám veti magát a sötét bozótból. Végül már nem csak a fejemet fordítottam, hanem egész testemmel forgolódtam. Minden pillanatban úgy éreztem, valaki figyel. A hátam mögül árnyékok fenyegettek, és én egyedül voltam. Teljesen egyedül. A félelem úgy megbénított, hogy nem tudtam még gondolkozni sem. Csak most értettem meg igazán, mit érezhetett Harry és Ron egyedül a Tiltott Rengetegben úton Aragóg barlangjába. De ők legalább egymásnak ott voltak, én pedig egyedül voltam. Sőt, nekik pálcájuk is volt.

- De hiszen nekem is van! – Kiáltottam fel.

Előkaptam a pálcámat a zsebemből, és valamilyen használható varázsigén törtem a fejem. Végül rájöttem, hogy legnagyobb ellenségem jelen pillanatban a sötétség.

- Fény! Fényre van szükségem!

Csak remélhettem, hogy egy olyan világban vagyok, ahol hasznát vehettem a pálcámnak, és azoknak a varázsigéknek, amiket a Harry Potterből tanultam. Nagyot suhintottam az ébenfa pálcával, és határozottan, gondosan formálva minden szótagot, felkiáltottam:

- Lumos!

Most sem történt semmi, csakúgy, mint előző alkalommal. Nem tudom, mire számítottam. Vajmi kevés volt rá az esély, hogy a varázslat működni fog. Nagy valószínűséggel nem Rowling világában vagyok. És őszintén szólva, bármilyen fájó is a gondolat, még abban a világban sem működött a varázslatom.

Végső kétségbeesésemben már majdnem elsírtam magam. Ám ekkor valóban hangokat hallottam a hátam mögül. Valami félelmetes hang ütötte meg a fülem. Tudtam, hogy most nem a fantáziám játszik velem, és nem is a falevelek csapják be a fülemet.

A zaj minden eddigi itteni hangnál jobban megrémített. Léptek zaja volt. Hogy milyen lény lépteinek, azt egyelőre nem tudtam. De határozottan léptek hangja volt.

Az adrenalin szintem az egekbe szökött. A szívem hevesebben dobogott, mint eddig bármikor. Nem tudtam, meg merjek-e fordulni, vagy inkább nem akarom látni a jövevényt. Az orromat erős bűz csapta meg. Ez nem sok jót ígért. Olyasmi volt, mint az ázott kutyák szaga. Csak sokkal erősebb. Végül úgy döntöttem, meg kell fordulnom. Hiszen, ha tényleg megtámadnak, védekeznem kell! Nem adom olyan könnyen a bőrömet!

Amikor megfordultam egy hatalmas farkasszerű lényt láttam. Minél tovább néztem, annál biztosabb voltam benne, hogy farkas lehet, de hogy hogy nőtt ilyen hatalmasra, arról elképzelésem sem volt. Mert ez a farkas akkora volt, mint egy medve. A farkas eközben csak vicsorított, és mintha várt volna valamire. De érdekes módon egyszer sem nézett feljebb a térdemnél. Nem értettem, hogy miért.

De mire ebbe jobban belegondolhattam volna, mégis feljebb emelte a pofáját. Abban a pillanatban, amikor megláttam a szemét, hihetetlenül megdöbbentem. Azzal a szempárral néztem farkasszemet (csak hogy stílszerű legyek), ami folyamatosan kísértett. Az én döbbenetemnél valószínűleg csak az övé volt nagyobb. Mert bár nem egy emberről, hanem egy hatalmas homokszínű farkasról beszélünk, a szeme olyan kifejező volt. Nem tudta eltitkolni az érzéseit. Meglepetés, félelem, aggodalom és végtelen szeretet sütött a szeméből. Végtelen szeretet? Miért érezne végtelen szeretetet, amikor rám néz? Most itt volt benne valahol egy kis vidámság, mint mindig, amikor magam előtt láttam. De mielőtt még jobban belemerülhettem volna azokba a fekete szemekbe, hátrafordult, és elfutott a fák közé. Csak ekkor vettem észre, hogy az egyik hátsó lábára egy nadrág volt rácsavarva.

Az agyamban már motoszkált egy gondolat, hogy hol lehetek és kivel, de alig indult be az agyam, az ismeretlen idegen előlépett az egyik távolabbi fa mögül. Most már kétségem sem volt afelől, hogy álmaim hőse és az előbbi farkas egy és ugyanaz a személy.

Ezen meg kellett volna lepődnöm, sokkot kellett volna kapnom a hihetetlen információtól, de két okból teljesen nyugodtan fogadtam el, amit láttam. Először is annyi felfoghatatlan eseményt éltem át az elmúlt pár hétben, hogy még egy már nem osztott, nem szorzott. A másik, hogy olyan érzésem volt, mintha a szívem mélyén ezt mindig is tudtam volna. Tudtam, hogy ennek így kell lennie.

Amikor jobban megnéztem, láttam, hogy valóban álmaim fiúja közeledett felém félmeztelenül. Nem volta rajta más, mint a lábára kötözött rövidnadrág, így láthattam izmos felsőtestét, megcsodálhattam a muszklikat, amik már első találkozásunkkor feltűntek. A különbség annyi volt, hogy most az izmokat semmi sem takarta.

Vártam, hogy megérezzem a szívem heves dobogását, vagy azt, hogy elpirultam. De nem éreztem egyiket sem. Közben az idegen még közelebb jött, és valami váratlan, soha nem érzett szomjúság öntött el. Már kevésbé éreztem azt a bizonyos bűzt, mert elnyomta egy sokkal erősebb illat. Nem tudom pontosan leírni, milyen illat volt, csak azt, hogy csodálatos. Amikor megéreztem, a torkom úgy fájt, mintha ezer tűvel bökdösték volna, vagy mintha sósavat ittam volna. A titokzatos ismeretlen közeledésével párhuzamosan nőtt a szomjúság, amit éreztem, és valami arra ösztönzött, hogy elrugaszkodjak a földtől, és rávessem magam. Próbáltam visszafogni magam, de már nagyon közel voltam az ugráshoz.

De mielőtt megtörtént volna, amit az ösztöneim és a szomjam diktált, két dolog is történt egyszerre. Ahogy a fiúra néztem, megpillantottam magam szeme tükrében. És a saját szemem vörössége letaglózott. Vörös? De hát az én szemem barna! Láttam, hogy a fiú szóra nyitja a száját, de még mielőtt akár egy hang elhagyhatta volna a száját, kiáltást hallottunk az erdő mélyéről.

- Seth!

És ekkor már pontosan tudtam, hogy melyik világban vagyok.