EZT AZ ÍRÁST AZOKNAK AJÁNLOM, akik rendszeresen elolvassák a történeteimet, többek között az Elmerülve a varázsban címűt. Közülük is kiemelném MARKUSZH PRINCE nevű olvasómat, aki sosem rest kritikát írni. Köszönöm, nagyon sokat segítesz abban, hogy ne adjam fel, hanem tovább folytassam az írást, minél hamarabb. :) Az összes kritika így hat rám, de az övé különösen, mert minden fejezethez van egy- két jó szava, és tudom, hogy van, akinek tetszik, amit csinálok. Még egyszer köszönöm neki, és az összes többi jelenlegi és jövőbeli olvasómnak. :D
A blogomon még mindig szívesen látok mindenkit, ha még nem tudnátok fejből, a címe: http://www.deszy-frommypen.blogspot.com
7. fejezet
A King's Cross
Az első dolog, amit csináltam miután kinyitottam a szemem, az volt, hogy végigmértem magam. Reméltem, hogy nem valamilyen mágikus lény alakjában álldogálok a sínek között. Hatalmas megnyugvásomra azonban nem láttam magamon semmi változást. Amennyire tükör nélkül meg tudtam ítélni, olyan voltam, mint azelőtt. Nem lettem sem unikornis, sem sárkány, és valószínűleg vámpír sem, mert nem éreztem a vér utáni mérhetetlen vágyakozást.
Szóval a King’s Cross pályaudvar. Gyorsan végigpörgettem az agyamban, hogy melyik kitalált világban járhatok. Nem volt nehéz feladat, de azért inkább végiggondoltam még egyszer, mert nem szerettem volna hibázni. Miután ez megtörtént, már teljesen biztos lehettem abban, hogy megint a Harry Potter könyvek valamelyikében járok.
- Ez már fél siker! – gondoltam, de rögtön kicsit kellemetlenebb gondolataim támadtak.
- Vajon a történet melyik részében vagyok? Hiszen a pályaudvaron majdnem minden részben történik valami. Képeket láttam magam előtt: Harry még csak 11 éves, és Hagrid egyedül hagyja az állomáson. Egy kék autó, ami magasan repül az égen. Ron és Hermione, ahogy legjobb barátjuktól búcsúznak a nyári szünet első napján.
Mint derült égből villámcsapás, úgy jött a felismerés. Lényegtelen, hogy melyik részben járok, mert minden rész egy bizonyos hely körül forog. Nem kell átkutatnom az egész pályaudvart, csak a kilenc és háromnegyedik vágány környékén kell kutatnom.
Csak remélni tudtam, hogy a baj ott fog megtörténni. Mert bár a King’s Cross jelenetek mind e vágány pár méteresen körzetén belül játszódnak, mi van, ha a történet már ezelőtt félresiklik?
Körbenéztem, mert még sohasem jártam a pályaudvaron. Régi vágyam volt eljutni Londonba, és hallottam, hogy az én világomban is megépítették a kilenc és háromnegyedik vágányt. De tudtam, hogy most nincsenek óráim bámészkodni, hiszen lehet, hogy amíg a számat tátom, megszűnik körülöttem a világ. A történet helyrehozhatatlanul megváltozik, majd mind egy szappanbuborék, szétpukkad. Egyik pillanatban még létezett, a következőben pedig már nincs sehol.
A kilences és a tízes vágányt kell megtalálnom. Nem olyan nagy feladat. Sikerülni fog! –bíztattam magam, mert már nagyon eluralkodott bennem a kétségbeesés. Imádom a Roxfortot. Az egész Harry Potter világot, Dumbledore-ostól, McGalagonyostól, Pitonstul. Mit érdekel engem Voldemort gonoszsága, ha tudom, hogy vannak bátor griffendélesek, akik szembeszállnak vele, és bölcs hollóhátosok, akik segítik őket? Nem hagyhatom, hogy ez az álomvilág ne legyen többé!
Először nem találtam a vágányt. Fogalmam sem volt, hol lehet, mert a King’s Cross hatalmas. Végül úgy döntöttem segítséget kérek. Odamentem egy őrhöz, és már majdnem kimondtam, amit nem lehetett:
- Elnézést, hol találom a kilenc és hár… - aztán hirtelen észbe kaptam, és gyorsan megváltoztattam a mondatot. – Hol találom a kilencedik vágányt?
Láttam az őrön, hogy először meglepődött, amikor majdnem kiejtettem a háromnegyedik szót. Aztán amikor helyrehoztam a hibát, már kedvesebben nézett rám. Valószínűleg nem ez volt az első alkalom, hogy valaki segítséget kért tőle. Végül egyetlen szó nélkül megmutatta merre kell mennem, én pedig gyorsan megköszöntem, és már szaladtam is a helyes irányba. Az órára néztem, és láttam, hogy az háromnegyed tizenegyet mutat. Akkor a Roxfort expressz nemsokára indul.
Nem tudtam, mi mást tehetnék, ezért csak álldogáltam a kilences és a tízes vágány között, várva, hogy történik valaki. Fél percenként az órára néztem, és egyre jobban kétségbe estem! -- Elkéstem, nincs tovább! Megszűnt miattam egy világ, méghozzá egy a számomra nagyon kedves világ. – már a sírás határán voltam, amikor pontban tíz óra ötvenkor megláttam egy szemüveges fiút. Rögtön felismertem. Olyan volt, amilyennek a könyvben leírták. Fekete haja mintha soha nem látott volna fésűt, smaragdzöld szeme pedig félősen csillogott kerek, többször megragasztott szemüvege mögött, homlokán pedig látható volt az a bizonyos villám alakú sebhely, ami egész eddigi és későbbi életét meghatározza. Harry Potter, a fiú, aki túlélte. Farmernadrágot viselt, és maga előtt tolta hatalmas utazóládáját. Hedvig a kalitkájában gubbasztott. Csöndben volt, egy huhogás sem hagyta el a csőrét, mégis nagy feltűnést keltett.
Láttam, ahogy próbál segítséget kérni attól az őrtől, aki engem az előbb útbaigazított, de láthatóan az ő számára ez nem volt hasznos. Harry egyre kétségbeesettebb lett, ide- oda nézelődött, belehallgatott beszélgetésekbe, hátha valahol megtalálja a megoldást.
- Ne aggódj, mindjárt jön a Weasley család! – mondtam volna neki szívesen, de nem tehettem.
A pufók asszonyság négy fiával, és egyetlen lányával nemsokára fel is bukkant. A gyerekek lángvörös haja csak úgy világított a pályaudvar tömegében, már messziről felismertem őket. Percy kihúzta magát, és komoly képpel baktatott édesanyja jobbján. Fred és George arcán ott volt a szokásos letörölhetetlen vigyor, amiről nem lehetett eldönteni, rosszat vagy jót ígér. Az biztos, hogy újabb csínytevésen törték a fejüket. Ron meredten bámulta a földet, hasonló idegességgel, mint amit korábban Harry arcán is felfedeztem. Mellette a kis Ginny ugrándozott, és könyörgött az anyjának, ő is hadd mehessen a Roxfortba. Ahogy a kislányra néztem, nehéz volt elképzelnem őt, amint rémdenevér rontást küld a halálfalókra, vagy ahogy a kviddicsedzéseken minden fiút porig aláz. Mosolyognom kellett, ahogy erre gondoltam, de a mosoly rögtön el is tűnt az arcomról.
A Weasley-k ugyanis gyorsan elsüvítettek mellettem, anélkül, hogy Harry észrevette volna őket. Az én fülembe elért a mondattöredék: „- … persze tele van muglikkal …”(1) De Harry annyira belemerült a nyaknyújtogatásba, hogy pont akkor, amikor Mrs. Weasley száját elhagyta a mondat, leverte Hedvig kalitkáját, és a nagy csörömpöléstől és huhogástól nem hallhatta az asszony szavait.
- Hát itt siklik félre a történet! – kiáltottam, de rögtön el is hallgattam, mert a körülöttem álló muglik mind engem néztek. Felkacagtam a megkönnyebbüléstől. Ez nem is lesz olyan nehéz! Csak szólnom kell neki, merre van a vágány, aztán mehetek is haza.
Újabb gondolat úszott a fejembe. - Mindent a Weasley családtól kell megtudnia, hiszen így ismeri meg Ront! Ha nem találkoznak az állomáson, Ron talán nem mellé ül a vonaton, és ez mindent megváltoztathat! Beláthatatlan következményei lennének, ha ők ketten nem válnak elválaszthatatlan barátokká. Akkor viszont mit tegyek? Valamit nagyon gyorsan!
Személyesen nem szólhatok neki merre menjen, de talán a család felé irányíthatom! Jó hangosan, hogy Harry is hallja, elkiáltottam magam, mintha valakihez beszélnék:
- Anya, mik azok a muglik? Az a pufók néni, az, aki az öt gyerekkel van, ő mondta, hogy minden teli van velük! Na, mik azok a muglik? – ismételtem meg a szót a biztonság kedvéért, pedig láttam, hogy Harry már elsőre is meghallotta. A mugli szóra felkapta a fejét, és Mrs. Weasley felé fordult. Aztán rám nézett, és mintha először hezitált volna, mit tegyen. De amikor még egyszer kiejtettem a számon a bűvös szót, fogta a holmiját, és elindult a család irányába.
Ujjongva ugráltam a pályaudvar közepén, a többi utazó nem tudta eldönteni, hogy mi bajom lehet. Még láttam, ahogy a kis Harry félősen odamegy Mollyhoz, és végül a meglepett arckifejezést, amikor a kilences és a tízes vágány közötti falat bámulta.
- Sikerült! Helyrehoztam a történet folyását! Harry megtalálta a Roxfortba vezető utat!
Örömöm közepette észre sem vettem, ahogy Harry és az egész Weasley család eltűnik a bűvös fal mögött, csak azt hallottam, ahogy az óra elüti a tizenegyet.
(1) Idézet J. K. Rowling A bölcsek köve című művéből. |