Könnyeztek a fák. Nem úgy, mint mikor tavasszal közvetítik az éltető esőt a megújuló természetnek. És nem is úgy, mint mikor nyáron frissítő zápor hull alá, zápor, amit mindenki vár, aminek mindenki örül. A cseppek lassan hulltak alá a lombok közül, nem kérdeztek semmit. Hallottam minden csöppenést, mint a szívdobbanásokat. Minden placcsanás a szívembe tépett, nem kérdezve, én mit akarok.

*

Szomorú napra ébredtem, még akkor is, ha ezt magamnak sem ismertem be. Az ünnep szele már egy hónapja kísértett. Éreztem, hogy minden nappal közeledik, minden nappal kicsit jobban a szívembe markol, hogy mire eljön a nagy nap, teljesen meggyötörjön. És a nap eljött, csakúgy, mint eddig minden évben. Valentin- nap, a szerelmesek ünnepe, amit én tizenhat éve magányosan élek át.

Szörnyű előérzetem volt, amikor felkeltem, de nem foglalkoztam vele. Mint egy gép, felkeltem, elmentem az iskolába, és még nevetnem is sikerült. Összességben nem történt semmi szokatlan. Ha nem lett volna február 14-e, minden teljesen hétköznapi lett volna. Kivéve a furcsa szorítást a gyomromban és a mellkasomban, ami valami fájdalmat jósolt.

Amikor az iskolából hazafelé leszálltam a buszról, megint az a szokatlan érzésem volt. Valami tompa fájdalom. Azt hittem azért van, mert megint elfelejtettek. De ahogy indultam a házunk felé, már távolról láttam a fehér autót a házunk előtt. Anya itthon van! De miért? Mit keres itthon ilyen hamar?

A furcsa fájdalom a mellkasomban egyre erősödött, a szívem hevesen dobogott, miközben meggyorsítottam a lépteim. Éreztem, ahogy a kétségbeesés végigáramlik a testemen, mintha csak a vérembe keveredett volna. Ahogy elöntötte minden tagom, a lábam egyre gyorsult, és a fejemben szörnyű képek sorjáztak. Úgy tűnik, a szörnyű előérzet mégsem volt megalapozatlan. Nem csak a Valentin- nap közeledése okozta?

Mire elértem a kaput, már szabály szerint lihegtem, de nem érdekelt. Semmi sem állíthatott meg, meg kellett tudnom, mi történt.

Amikor feltéptem az ajtót, Anya az étkezőben volt. Elém jött. Lassan sétált felém. Láttam a fájdalmat az arcán, az elgyötörtséget, és azt is, hogy sírt. Fekete ruhát viselt. És semmit nem kellett kérdeznem. Apa. Tudtam, anélkül, hogy bármit mondott volna.

A könnyeim, mintha a semmiből törtek volna elő, elöntötték az arcomat. Anya közelebb lépett, és átölelt. Percekig álltunk így, és együtt zokogtunk. Aztán mégis megszólalt, nehezen formálva a szavakat: - Apa meghalt.

Ez a mondat örökre az elmémbe ivódott, kitörölhetetlenül. Addigra már tudtam, mi történt, de hallani szörnyű volt. Leírhatatlan. Először nem csak szomorúságot éreztem, sokkal inkább kétségbeesést. Olyan őrület volt, amit nem akarok még egyszer átélni. A tudatos énem elveszett, hogy átadja a helyét az érzelmeknek. A bánat, a kétségbeesés, az üresség, a fájdalom, a tanácstalanság egyszerre lepték el mindenem. A könnyeim pedig csak folytak, mint a záporeső. A szemeim kifogyhatatlan szökőkútnak tűntek.

Aztán az érzelemáradat eltűnt, olyan gyorsan, mint ahogy jött. Az irányítást átvette a tudatos énem, és nem hagyott helyet az érzelmeknek. Fel kell hívnom a barátnőimet. Szólnom kell nekik, hogy tudják, mi történt. Beütöttem az egyikük számát, egymás után minden gombot, anélkül, hogy gondolkodtam volna. A kezeimet valami láthatatlan erő vezérelte. Felhívtam, és elmondtam, mi történt. Egy mondat volt az egész. Egy rövidke mondat. Életem legfájdalmasabb mondata. A halál szó ott visszhangzott a fülemben még pecekig. Tudtam, hogy a többieknek is szólnom kéne, de nem volt rá erőm.

Csak egyvalamire tudtam gondolni: hogy nincs fekete ruhám. Nevetségesnek tűnt, hogy ez jár a fejemben, de nem tehettem róla. Az irányítás kicsúszott a kezeim közül. Könnyekkel a szememben turkáltam a szekrényben. Kiborogattam minden fiókot, minden polcot átkutattam, amíg ráakadtam egy régi, kinyúlt fekete pólóra, és egy fekete nadrágra.

Fekete.

Fekete.

Fekete.

Minden sóhajjal egy patak folyt végig az arcomon. Sokszor sírtam már életemben, de ilyen könnyekkel még nem találkoztam. Ezeket nem azért ejtettem, mert valami meghatott, nem azért mert féltem, és nem is azért, mert szomorkodtam. Nem. Szomorú voltam. Igazán szomorú. Azt hiszem, ezelőtt nem is tudtam, mi az igazi szomorúság.

Nem látom többet. Többé nem ölel magához, nem szólít babának, mint mindig. Annyi mindent nem éltünk át együtt. Furcsa volt belegondolni, hogy soha nem hallottam énekelni, és most már nem is fogom. Annyi mindent nem élhetünk már át. Nem lesz ott a ballagásomon, nem ismeri meg a jövendő férjem, nem látja majd az unokáit! A szomorú gondolatok megállíthatatlanok voltak. A semmiből jöttek, és csak gyűltek és gyűltek.

Aztán az elmúlás gondolata mindenem átjárta. Volt és nincs. Mind eltűnünk. Mindenki, akit szeretek, meg fog halni. Anya és a testvéreim. Nem tudok elképzelni egy olyan világot, ahol ők nincsenek. Hogy tud az ember elviselni ennyi fájdalmat?

Sose voltam vallásos. Nem tudom, hiszek-e Istenben. Valamikor azt gondoltam, létezik, máskor pedig azt, hogy nem. De hogy élhetnék úgy, hogy nem hiszek a mennyországban? Hinnem kell abban, hogy Apa még most is létezik valahol, és boldogan és büszkén néz le rám.

Halál. Én is meghalok egyszer. Meghalok, és olyan lesz, mintha nem is léteztem volna. Vajon fognak emlékezni rám? Hagyok magam után bármit, ami itt lesz, ha én már nem?

*

Sírtak a fák. Nem életet adón, nem frissítőn. A cseppek sűrűn hulltak alá, és már nem érdekelt az sem, hogy nem kérdeznek. A szívdobbanásaim sem követték a csöppenések ritmusát. Nyugodt voltam, fájdalmasan nyugodt. De a fák könnyei csak hulltak, egyre gyorsabban és gyorsabban, míg éreztem, hogy elnyelnek engem is.