- El kell tűnnöd! – kiáltotta hevesen, de valahogy az információ fontossága nem jutott el a tudatomig. Hiszen végre hallottam a hangját! Még jobb volt, mint ahogy elképzeltem. Egyszerre volt mély, de simogatóan bársonyos. Olyan hang volt, amit soha nem felejt el az ember, ha már egyszer hallotta.
- Menned kell, mert jönnek a többiek! Nem akarom, hogy bántsanak!
Csak most figyeltem fel a hangjából érződődő aggodalomra. Aggódik értem! Csodálatos érzés volt, ami elnyomott bennem minden mást. Ekkora boldogság talán még soha nem ért!
- Hallod, amit mondok?
- Öö… Igen – találtam végül meg mégis a hangomat, de egy teljes mondatot nem tudtam volna kimondani. A hangom rekedtesen csengett, mert a torkom fájdalma még nem enyhült. Viszont ahogy kinyitottam a szám, alig bírtam uralkodni magamon, hogy ne vessem rá magam. A bűz nem csökkent, de a szomjam erősebb volt. A vére csábított.
- Akkor indulj! Menned kell.
- De…
- Erre most nincs időnk. Sietned kell – miközben ezt mondta, hosszú léptekkel még közelebb jött hozzám, és szavainak nyomatékod adva megragadta a karomat.
- Nem tudom honnan jöttél, de el kell tűnnöd MOST! Nem akarom, hogy bajod essen.
- De... – Nem akartam elmenni. Annyi mindent akartam volna tőle kérdezni.
- Ha Sam és a többiek ideérnek, nem fognak rajta gondolkozni, hogy mi a dolguk. Menj!
Végre eljutott a tudatomig, amit mond. Veszélyben vagyok, és ő meg akar menteni. Segíteni akar.
- Rendben. – Megint nem futotta többre az egyszavas válasznál. Láttam rajta, hogy megnyugodott. Megértettem végre, amit mondott. A kifejező szemei megint elárulták.
Annak ellenére, hogy tudtam, mennem kell, valahogy mégsem mozdultam. Csak meredten bámultam, és újra elmerültem a tekintetében. Nem akartam elmenni. Nem akartam búcsúzni. Nem tőle, nem most. Láttam, hogy ő is így érez.
A kezével gyengéden végigsimított az arcomon, és kérlelőn súgta:
- Indulj!
Épp szólásra nyitottam volna a számat, hogy elmondjam, hogy nem akarok rögtön elválni tőle, meg akarom ismerni, de nem engedte. A mutatóujját a számra tette, így belém fojtva a szót.
- Még találkozunk. Érzem.
Én nem csak éreztem. Tudtam, hogy még találkozunk, és csak remélni tudtam, hogy több időnk lesz együtt. Nem tudtam, milyen szavakkal búcsúzhatnék, még mielőtt visszamegyek a saját világomba, így végül csak annyit mondtam:
- A nevem Lizi.
És mielőtt meggondolhattam volna magam, behunytam a szemem, és a szobámra gondoltam.
A szobám sivár volt és sötét, de a legrosszabb a magány volt. Egyedül maradtam a gyötrő gondolataimmal.
Az első dolgom az volt, hogy a tükörhöz rohantam. Örök időkre az emlékezetembe vésődött a vörös szempár. Az én vörös szemeim. Mintha nem is az én arcom lett volna. Nem lehet, hogy itt is megmaradnak, ugye?
Amikor a tükörbe néztem, az ezzel kapcsolatos aggodalmaim elszálltak, de jöttek annál gyötrőbbek a helyére.
Vámpír vagyok. Vámpír. Az a vért szívó, Naptól ódzkodó fajta vámpír. Bár belegondolva a Twilight világban vámpírnak lenni még mindig jobb, mint bárhol máshol. De hogy én vadásszak és vért igyak? Én, aki még húst se nagyon eszek?
És hogyan fogom egyáltalán megfékezni ezt a szomjat? Mindig csodáltam Edwardot, hogy ellenáll a kísértésnek. Valószínűleg azért, mert nekem ez soha nem ment. Ha elém tesznek egy tálca süteményt, még azt sem tudom kivárni, hogy kihűljön! Most még ellenálltam, de ez nem embervér volt. Csak egy farkasé. Ez még nem is olyan vonzó!
És ezzel egyúttal elérkeztünk a következő problémához is. Seth. Szóval Seth az, akibe első látásra beleszerettem. Bár ez nem a megfelelő kifejezés. Inkább úgy mondanám, hogy sorsszerűen rátaláltam. De most egy elég nagy probléma áll közénk. Ő farkas, én pedig vámpír vagyok. Igazából az én fajtámra kellene vadásznia!
Tudom, hogy Seth elfogadta a Cullenékat. Sőt, igazából barátságos volt az egész családdal, Edwardra egyenesen felnézett. De én nem vagyok Cullen! Nem kötöttem semmiféle megnemtámadási szerződést a la push-iakkal. És bár még életemben nem ittam semmilyen vért, nem hogy embervért, a szemem vörös! Tudtam, hogy miért. Friss vámpír vagyok. Nem harapott meg senki, csak magamtól lettem vámpírrá abban a világban, mégis friss voltam a fajtámban. Ez pedig együtt járt a vörös színnel. És bizony beletelik egy kis időbe mire ez eltűnik. Viszont a vörös szememből a falka arra következtethet, hogy veszélyes vagyok. Hogy gyilkoltam! És valószínűleg nem fogják megvárni, amíg elmagyarázom, hogy ez nem így van.
Seth tudta, hogy ártalmatlan vagyok. A szemei ezt is elárulták. Bízott bennem, tudom, hogy így van. Talán neki sikerül majd mindent elmagyarázni a többieknek.
Talán…
|