- Harapj meg! – mondtam neki, és még soha nem voltam ilyen biztos abban, hogy mit akarok. Őt akartam, az ajkait a nyakamon, a fogait a bőrömön akartam érezni.

Láttam rajta, hogy tétovázik. Azokban a gyönyörű szemekben egyszerre volt jelen a kétség és a vágy. Tudtam, hogy meg akarja tenni, de azt is, hogy nem szeretne fájdalmat okozni. Azonban mindketten erre vágytunk. Éreztem, hogy hevesebben dobog a szívem. Felé nyújtottam a karom, és a kézfejemmel végigsimítottam az arcán. Láttam, hogy megremeg, és magamban mosolyogtam. Tudtam, hogy a remegést nemcsak a gyengéd érintés okozta, hanem az is, hogy megérezte a csuklómban pulzáló vér illatát. Ez volt a célom. Figyeltem, ahogy egyre nőtt benne a vágy, éreztem, hogy már nem sokáig tud ellenállni. Ezt kicsit viccesnek tartottam. Olyan volt, mintha egy nyúl próbált volna meggyőzni egy rókát, hogy egye meg. De most én voltam a ravasz, nem ő. Ő sokkal inkább a nyúl volt, aki menekül az elkerülhetetlen elől.

A szeme egyre jobban izzott, a pupillái kitágultak, és tudtam, hogy győztem. Láttam a hófehér, tűhegyes fogait, ahogy felém közelítenek. A köztünk lévő távolság egyre csökkent: 15 cm, 10 cm, 5 cm… Ezzel fordított arányban nőtt a percenkénti szívdobogásaim száma. Minden dobbanás hangos volt, mintha mennydörgött volna. A vér áramlását az ereimben még soha nem érzékeltem olyan erősen, mint abban a pillanatban. Természetesen féltem, de ki ne félt volna a helyemben? És tudtam, hogy ez a kis félelem nem győzheti le a vágyat. Szerettem, mint még soha senkit.

Jéghideg bőre az enyémhez ért. Megborzongtam. Apró csókot nyomott a nyakamra, és a fülembe suttogott: - Bízz bennem! Én már régóta bíztam benne, előbb, mint ő saját magában. Pár másodperccel később tűszúrásszerű fájdalmat éreztem, és tudtam, hogy teljesült a kívánságom.