Teljesen átlagos nap köszöntött a Privet Drive lakóira, bár talán a szokásosnál kissé melegebb. A nyár idén gyorsan jött, és ez nem kis feladatot rótt az utca tökéletes háziasszonyaira. A kertben tikkadó virágok felfrissülésért kiáltottak, és így már az egészen korai órákban otthonkában tüsténkedő asszonyokat pillanthatott meg az arra járó.

Petunia Dursley sem volt rest, amint férje útnak indult kedvenc fúróihoz, kezébe kapta a locsolókannát, és a kertbe indult. Miközben vízhez juttatta a petúnia- és liliomágyásokat, csupa kellemes gondolat járt a fejében.

Nem is csoda, hiszen úgy tűnt, Petunia élete végre teljesen visszatért a normális kerékvágásba. Vernon több fúrót adott el, mint valaha. Ez valószínűleg az ő Dudlusának köszönhető, aki, amikor befejezte az iskolát, rögtön igazgatóhelyettesként került a Grunningsba. Vernon is megmondta, hogy az ő gyereküknek nem kell egyetemre menni.

- Ott csak elrontanák! Hidd el, a Smeltingsben megtanulta, amit tudnia kell!

És úgy tűnik, hogy Vernon ezúttal rátapintott a lényegre. Lehet, hogy Dudlus buta maradt, mint a föld, de azt, amit tudnia kellett, azt tudta. Tudta, hogyan kell behízelegni magát fontos embereknél, hogy minél több fúró elkeljen. És ha ez nem jött be, volt még egy hatásos eszköze: az ökle, amit még ennél is jobban tudott használni.

Szóval a kis Dudli-mudli élete sínen volt, már saját házat is vett, csupán egy csinos és gondoskodó feleségre van szüksége. Bár ha Petunia őszinte akart lenni magához, nem volt biztos benne, hogy bárki elég jó lenne Dudlicseknek.

Aztán amikor a nő észrevette azt az apró, de annál idegesítőbb kis púpot a kert közepén – úgy tűnik, szegény vakond nem igazán gondolkozott azon, hogy kinek a kertjét túrja fel -, gondolatai egyre sötétebb színt öltöttek.

Hét év telt el azóta, hogy… hogy visszaköltözhettek az otthonukba. Még mindig próbált nem gondolni arra a napra, amikor el kellett hagyniuk a Privet Drive-ot, és nem csak azért, mert köze volt a Lily-féle bolondokhoz, hanem azért is, mert tényleg szörnyű nap volt. Persze mindenről az a semmirekellő unokaöccse tehetett. Már amikor meglátta a küszöbön, tudta, hogy csak a baj lesz vele, de ő befogadta, főzött és mosott rá, és hogy hálálta meg az a kis vakarcs? Kilakoltatta őket!

Amikor Petunia gondolatai idáig jutottak, próbálta magát lenyugtatni, mert érezte, hogy kezd rosszul lenni az idegességtől. Egyre jobban szédült, és mintha hányingere is lett volna. És mi is lehetne nyugtatóbb a megkínzott idegekre, mint a szomszédok utáni leskelődés? A szédülés közepette eltántorgott a kerítéshez, ami már biztos kapaszkodót jelentett, és a stabilitást csak tovább fokozta, hogy hosszú nyakának segítségével megtámasztotta állát az egyik lécben.

Jó negyed órát tölthetett el így, amikor végre a teste visszaállt a normális működésbe. Elmúlt a hányinger, a föld sem forgott már, Petunia pedig újra kellemes gondolatokkal a fejében tért vissza a házba, immár egy teljesen más kötelesség teljesítésére. Hiszen ebédet kell főznie!

Miközben a konyhában tüsténkedett, újra megszállta a tökéletes nyugalom. Az ő tökéletes konyhája, az ő tökéletes főzőtudománya, az ő tökéletes élete… Csak ő, Vernon és a tökéletes fiuk. Annak a semmirekellőnek már nyoma sincs az életükben. Végre minden normális.

A kellemes gondolatok armadáját újra megszakította azonban valami. Miközben Petunia a bacont pirította, és megcsapta orrát a jól megszokott illat, most valahogy nem esett jól, úgy, mint máskor. A tüdejébe áramló hússzagtól újfent hányinger tört rá, és most már nem tudta az idegességre fogni. Beteg lenne? De hiszen évek óta nem volt még csak influenzája sem!

Mégis úgy látta helyesnek, hogy lefeküdjön. Biztos csak ki kell aludnia, és a pihenés után este már biztosan jól lesz. Ahogy elindult az ágy felé, rátört az ólmos fáradtság, és nem volt több alkalma a rosszullétre gondolni, mert alig feküdt le, elnyomta az álom.

***

Vernon Dursleynek a szokásosnál is hétköznapibb napja volt. Reggel köszöntötte fiát, aki Vernon szerint tökéletesen festett a rá szabott sötétszürke öltönyében, és nem is értette, hogy lehet, hogy ez a tökéletes férfi – mert hiszen az ő Dudlusa már férfi volt, nem lehetett tagadni – nem kelt még el. Melyik nő ne álmodozna egy ilyen fess fiatalemberről? Jó állás, kellemes megjelenés, otthonos ház, kedves szülők…

A délelőtt Vernon kötött egy jó üzletet – több tonna fúrófejre szerzett megrendelést Anglia egyik legnagyobb alkatrész üzletláncától -, majd délben, mint mindig elindult megvenni a szokásos fánkot. Régen történt már, de néha még most is kísértette az a sok-sok évvel ezelőtti délelőtt, amikor Londont megszállták az őrültek. Térképet böngésző macskák, taláros emberek, bagolyinvázió…

Bárcsak el tudná felejteni. De sajnos nem tudta. Mindenesetre próbálta fejének leghátsó zugába űzni e szörnyű emlékeket, és úgy tenni, mintha csak álmodta volna. Ugyanígy tett minden unokaöccsével kapcsolatos emlékkel, a megérkezésétől egészen addig a pillanatig, amikor is Harry megjelent, hogy visszaköltözhetnek a Privet Drive-ra. Addigra Vernon már nem volt önmaga. Több hónapja csak álmaiban adhatott el fúrókat, a kellemes Privet Drive-i fűillat pedig egyre halványodott az emlékezetében. Ha még egy hetet kellett volna eltöltenie otthonától távol, valószínűleg az őrültek házában végzi. De szerencsére nem így történt. Harry és még két másik az ő fajtájából – egy magas, vörös hajú fiú és egy barna hajú lány- közölték, hogy hazamehetnek.

- Gondoskodtunk mindenről – állította Harry, de Dursley úr ebben nem volt biztos. A szomszédokra gondolt, és az állására, amit mostanra biztos elveszített. A lány mintha olvasott volna a gondolataiban, egyszer csak megszólalt:

- A szomszédaikon és a Grunnings alkalmazottainál végrehajtottam az Exmemoriam nevű átkot. Semmire sem emlékeznek abból, ami történt. Azt hiszik, minden teljesen úgy ment, mint mindig – magyarázta a lány, és biztatóan mosolygott Vernonra.

Vernonnak ennyi elég volt, és bár nem bízott egyikükben sem, csak haza akart jutni. És ez így is történt. Tényleg olyan volt, mintha el sem ment volna. Az élet hamar visszaállt a hétköznapi kerékvágásba.

Vernon e gondolatok közben már el is fogyasztotta azt a bizonyos jól megérdemelt fánkot, és visszatérhetett imádott fúróihoz. A munkaidő lejártakor bekopogott Dudleyhoz, hogy indulhatnak haza vacsorázni – Dudlicsek bármilyen tehetséges volt is, főzni nem tudott, így gondoskodó feleség híján még mindig otthon evett.

Amikor hazaértek, valami rögtön furcsa volt. Petunia nem köszöntötte őket a szokásos meleg öleléssel, és – ami Dudlust illeti – egy kis arccsipkedéssel. És valóban, a nő nem volt sem a konyhában – Dursley úr észrevette, hogy egy félig megpirított baconon kívül vacsora sincs -, sem a nappaliban, így megnézte a szobában is.

Felesége, úgy ahogy volt, ruhában feküdt az ágyban, és az igazak álmát aludta. Dursley úr sohasem a finomkodásáról volt híres, így nem meglepő, hogy nem sokat tűnődött, mit tegyen. Nem túl finoman megrázta feleségét, hogy ébredjen fel.

Petunia szemei hirtelen felpattantak, és amikor meglátta kis családját, felült, és próbált minél gyorsabban a konyhába jutni. Hisz nincs kész a vacsora! De amint felállt, és indult volna főzni, újra megszédült, és képtelen volt elindulni.

Ez már Dusley úrnak is feltűnt, és aggódva kérdezte:

- Mi baj, drágám? Rosszul vagy?

Igaz, ami igaz, ma valahogy furcsán érezte magát.

- Kicsit szédülök, és délelőtt hányingerem is volt – válaszolt az igazságnak megfelelően.

- De te sosem vagy beteg! – kiáltott fel meglepetten Dursley úr, és rögtön a legszörnyűbb gondolatok kúsztak a fejébe. Látta maga előtt Petuniát, ahogy haldoklik. Ez nem lehet hétköznapi betegség, ha még az ő stramm feleségét is ágyba kényszeríti. Még a vacsora sincs kész! Komoly lehet a baj.

- Kelj fel! – parancsolta ellentmondást nem tűrő hangon Vernon. – Beviszlek a kórházba.

Hiába próbált felesége tiltakozni, semmi sem segített. A férfi tántoríthatatlan volt a kórházat illetően. Még a mardosó éhségéről is elfeledkezett.

Így hát a kis család együtt indult a kórházba. Lehúzott ablakokkal, mert Petuniára a kocsiban újfent rátört a rosszullét. Több órát töltöttek a kórházban, annyi vizsgálatot végeztek a nőn, mint még soha eddigi életében. Aztán végül egy komoly hang csendült az egyik szobából:

- Petunia Dursley!

Petunia és Vernon sietve léptek be az ajtón, míg Dudley a büfében szerzett száraz süteményt majszolta.

- Nos, nem csoda, hogy nem tudtunk rájönni, mi baja – kezdte az orvos, de mielőtt bármi konkrétat mondhatott volna, Dursley úr a szavába vágott:

- Meg fog halni a feleségem? – kérdezte olyan aggodalommal a hangjában, amilyet eddig még soha senki nem halhatott a szájából.

- Dehogy fog – válaszolt meglepetten az orvos, de aztán még folytatta -, bár az ő korában a terhesség valóban elég veszélyes.

Vernon feje egyik pillanatról a másikra vált lilává, és hirtelen kezdte kapkodni a levegőt. Olyan volt, mintha hiperventillálna. Feleségénél pont ennek az ellenkezője történt. Petunia elsápadt, és még a lélegzete is elállt.

- Terhesség? – kérdezte aztán végül a nő mégis, minden bennmaradt levegőjét felhasználva.

- Igen – mondta az orvos lelkesen. – Ez az Ön korában, már megbocsásson, valóságos csoda.

Ez volt az a pont, ahol Petunia elájult. Nem lehet tudni, hogy csak az információ okozta sokk miatt, vagy még az orvos által használt szó is rátett egy lapáttal: csoda. Csoda az ő tökéletesen átlagos életében!

Miután sikerült magához téríteni a nőt, az orvos még gratulált nekik, és közölte, hogy várja vissza a további vizsgálatokra.

A hazaút teljes csendben telt. A sokkoló információt még senkinek sem sikerült feldolgoznia. Dudlus volt talán a legnyugodtabb. Lehet, hogy az ő némaságát az okozta, hogy még mindig a kórházban vásárolt süteményen nyammogott.

Petunia a halvány aggodalomtól kezdve a teljes kétségbeesésig minden érzelmet felvonultatott ez alatt a röpke út alatt. Gyerek ilyen idős korában? Csoda? Na ne! Az ő életében nincsenek csodák! És egyébként is, még egy gyerek? Az ő tökéletes Dudlusa után? Hogyan tudna bárkit úgy szeretni, mint őt? Hogyan lehetne bármelyik gyerek olyan tökéletes, mint az ő Dudlusa? Nincs még egy olyan tökéletes fiú kerek e világon, mint ő!

***

A családnak végül mégis sikerült feldolgozni a traumát, és úgy döntöttek, végigcsinálják. Megkíméllek benneteket a kínos részletektől. Nem hiszem, hogy érdekel bárkit is, hogy Petunia mennyire kívánta a káposztát terhessége alatt, vagy az, hogy valamilyen különös módon, a kisbaba a következő szavakra mindig rugdosni kezdett: csoda, varázslat, mágia, bűbáj. Még szerencse, hogy ez a szülőknek nem tűnt fel.

A nagy pillanat végül eljött, megszületett a várva várt (?) gyermek. Petunia aggodalma végül felesleges volt, hiszen a kis jövevény nem is kívánt versenyezni Dudlussal a legtökéletesebb fiú címért. Hogy miért? Természetesen azért, mert kislány volt. Vernon és Petunia boldogsága határtalan volt, olyan, amire nem is számítottak.

De gyanítom, hogy nem lett volna ekkora az öröm, ha tudják, hogy éppen abban a pillanatban, amikor ők a kislány tökéletes orcácskáját dicsérték, valahol az ország másik végében olyasmi történt, amire tényleg senki nem számított.

Abban a pillanatban, ahogy a baba először felsírt, egy mágikus penna mozgásba lendült egy ódon könyv felett, és nagy, cirkalmas betűkkel a következőt jegyezte a pergamenoldalra:



Dahlia Dursley – boszorkány, Született: 2004. június 21., Szülők: Petunia és Vernon Dursley