Másnap, amikor felkeltem, semmi sem változott. Nem mondhatom, hogy ez volt életem legjobb éjszakája, de mégis reméltem, hogy egy kis alvás segíteni fog. De az a kis álom, ami kijutott nekem, nem segíthetett a problémáimon. Azokon semmi sem segíthetett.
Egész éjszaka forgolódtam, és amikor végre elaludtam, akkor is rémálmaim voltak. Magam előtt láttam azt az elképesztően vörös, rubinvörös szempárt. Az én szememet. És ezután nem sokkal következett két hatalmas, borotvaéles szemfog. A fogak egyre jobban közelítettek felém, aztán meghallottam a számomra legkedvesebb hangot. Seth hangja megváltásként tört elő a sötétségből, egyre hangosabban, míg végül már azt is értettem, mit mond:
- Vigyázz!
Olyan aggodalom volt a hangjában, hogy attól én is még jobban féltem. De vigasztaló volt a tudat, hogy ő itt van velem. Itt van, amikor a legnagyobb szükségem van rá. Aztán hirtelen még borzalmasabb gondolat tört fel belőlem, mint előtte. Ha én veszélyben vagyok, akkor ő is. El kell innen tűnnie. Gyorsan.
- Seth! Menj innen! Rohanj!
De Seth nem úgy reagált, mint ahogyan azt reméltem. Egyszer csak a magas árny eltűnt, és már csak egy hatalmas vonyítás jelezte, hogy a farkasom velem maradt.
Ez az álmom minden eddiginél nagyobb hatással volt rám. Eddig is voltak furcsa álmaim, láttam dolgokat, amiket nem kellett volna, de még soha semmi nem tűnt ilyen valóságosnak.
Mi van, ha Seth bajban van? Ha ezért gyötört ez a szörnyű álom? Segítenem kell neki. Vagy legalábbis megbizonyosodnom róla, hogy minden rendben van vele.
De egyelőre nem mehettem oda. Kellett találnom egy megfelelő pillanatot, amikor újra találkozhatunk. Nem állíthatok csak úgy oda, hogy különös álmom volt, és segíteni jöttem. És egyébként is, abban az álomban pont engem próbált védeni. Tehát amíg nem kerülök vele egy világba, addig biztonságban van.
Ez a gondolat kicsit lenyugtatott, és elkezdhettem végiggondolni mindent pontosan. Mit fogok neki mondani, ha újra látom? Hogyan magyarázzam meg neki, hogy ki vagyok én, és hogy kerültem oda? El fogja hinni, hogy nem vagyok vérszomjas?
A szeméből azt olvastam ki, nem gondolta, hogy gonosz lennék. Sőt, egyenesen gyengéden nézett rám. És ha ő is azt érzi, amit én, hogy valami láthatatlan szál összeköt minket, akkor muszáj bíznia bennem.
Magam elé idéztem azt a tökéletes szempárt, amiben már először is olyan jó volt elmerülni, és úgy éreztem, egy percig sem bírom tovább nélküle. El kell mennem hozzá. Beleőrülök, ha nem tehetem.
De épp, amikor a szél végigsöpört arcomon, és belefújta az orromba a friss moha illatát, újra jött a szörnyű kín. A fájdalom, amit akkor érzek, ha valamelyik világban baj van. Ha lehet, még rosszabb volt, mint az előző. A fejem majd szétrobbant, a szobám forgott körülöttem, és tudtam, hogy ezen egy fájdalomcsillapító sem segíthet. Fülemben hallottam a jajveszékelést, csaták borzalmas zaját, éreztem az emberek félelmét, ahogy nem tudják, mi vár rájuk.
Segítenem kellett rajtuk, bárhol legyenek is. Hiszen én vagyok a kiválasztott. Ezen semmi sem változtat. Ez a kötelességem.
Próbáltam szabadjára engedni magamban a harmóniát, hogy repítsen a fájdalom sújtotta világba, ahol sokak élete múlt rajtam. Egyenletesen szívtam be és fújtam ki a levegőt, és lassan érezni kezdtem, hogy változik körülöttem a világ. Eltűnt alólam az ágy, a levegő sokkal tisztább lett. Olyan tiszta, amilyet még sosem szívtam be. Mintha egy olyan világba kerültem volna, ahol nem tudják mik a káros kipufogógázok, nem tudják, mik a gyárak. Egy ártatlan világba, amit még nem sújtott a modern civilizáció.
Amikor végül kinyitottam a szemem, tudtam, hogy az érzékeim nem hazudtak. Egy csodálatos erdő közepén álltam, körülöttem sötétség. Valahogy mégsem éreztem félelmet. Minden olyan nyugodtnak tűnt. Hát igen, a világ egyelőre nem sejtette, hogy ha én nem segítek, nemsokára megszűnik létezni. Nem halhatták a félelem sikolyait, amik előbb az én fejemben zengtek.
Az egész erdőt valami megmagyarázhatatlan bűbáj lengte át. Egyszerre félelmet keltő, és meseszerű. Mint egy olyan világban, ahol még élnek nemes lovagok, akik mernek küzdeni a becsületükért.
Szóval, vajon melyik világról lehet szó?
- Egy erdő – mosolyogtam. – Valahogy mindig egy erdőben kötök ki. Jó lesz hozzászokni.
Adott egy erdő, amit a megérzésem szerint mágia leng körül. Valamilyen ősi mágia.
- Hát, ezzel nem vagyok sokkal beljebb – gondoltam, de nem akartam feladni. Nem adhattam fel, mert rengeteg ember élete múlt rajtam. Több, mint a múltkor. Éreztem, a fájdalom jelezte, hogy sokkal nagyobb a tét.
Tovább pörgettem a fejemben a képeket, és csak remélni tudtam, hogy megtalálom a megoldást.
Ám ekkor valami teljesen váratlan történt. Éles, kék fény villant fel a távolban. Amennyire láttam, a semmiből jött, és rögtön el is tűnt. A levegőben égett szag terjengett, nem is csodálom. Láttam, hogy ott, ahol a fény előbb felvillant, több fa ága még mindig égett.
Lassú léptekkel indultam közelebb, mert nem tudtam, mire számítsak. Féltem, és ezt nem is tagadom. A semmi közepén voltam, egy ismeretlen kék fény pedig felperzselt mindent maga körül.
Amikor közelebb értem, láttam, hogy az elszenesedett kör közepén egy fényes kő kéklett. A kő tükörsima volt, és szebb, mint bármi, amit valaha láttam. Hihetetlen erővel vonzott maga felé, de bármilyen nagy volt is a kísértés, nem mehettem közelebb.
Mert addigra már tudtam, mivel állok szemben. A földben előttem az nem egy közönséges kő volt, hanem egy tojás. Egy rendkívül különleges, ritka tojás. Egy sárkánytojás. A fejemben már láttam a képet, ahogy közelebb sétálok, végigsimítom a tojás zafírkék héját, és lágyan odasuttogok:
- Saphira…
De nem tehettem, mert Eragon bármelyik pillanatban megjöhet. Tudtam, hogy Eragon épp a Gerincben vadászik. Ez volt a sorsa. Hogyha pedig engem itt talál, ki tudja, hogyan tér el a történet az eredetitől. Végzetes hiba lenne itt maradni, bármennyire szeretném is megismerni a sárkányt, aki nemsokára egy egész világ reményét adja vissza.
Így, amilyen gyorsan csak tehettem, visszahúzódtam az egyik fenyő mögé, aminek az ágait elkerülte a kék tűz, és vártam, hogy Eragon, a leendő Sárkánylovas, előlépjen valamelyik bokor mögül.
Pár pillanattal később fel is hangzott a léptek zaja az erdő mélyéről, és izgatottan vártam, hogy láthassam a tizenöt éves éretlen fiút, aki nem is sejti, mennyi minden vár még rá az életben.
Minden ágreccsenéssel magasabbra szökött a vérnyomásom, míg végül a látóterembe került a vadász, íjjal a kezében. De valami nem stimmelt. A fiatal, sötét szemöldökű, barna szemű fiú helyett egy tagbaszakadt figura lépett a kő felé. És amikor szívem újra egy heveset dobbant, tudtam, most hol csúszott félre a történet. Számat önkéntelenül hagyta el a név:
- Roran! |