Az idő még sohasem szállt ilyen gyorsan az életemben. Egyik nap felkeltem, aztán mintha pillanatok múlva újra az ágyban lettem volna. Aztán arra ébredtem, hogy megint egy új nap van, és minden kezdődik elölről.

Otthon ültem a szobámban. Nemrég értem haza a suliból, anyáék még nem értek haza. Ez volt a nap kedvenc része a számomra, mert ilyenkor nyugodtan ülhettem, és merenghettem. Három hét telt el azóta, hogy Angelus először megjelent. Bár eleinte nem hittem neki, a remény utat tört magának, és végül már elhittem, hogy az életem új fordulatot vesz. Egy olyan fordulatot, amilyenre mindig vágytam, még ha kicsit másként, akkor is. De most egyre inkább kezdtem azt hinni, hogy tényleg csak álom volt az egész.

És ha ez nem lenne elég fejtörés, folyamatosan az a jelenet jut eszembe az álmomból. Ahogy az a fiú gyengéden megérint, majd egyre közelebb hajol, és végül… felébredek. Olyan valóságosnak tűnt az egész, mintha tényleg megtörtént volna. De az nem lehet, mert végig az ágyban feküdtem. A furcsa az volt, hogy előtte az összes kép, amit láttam, a saját emlékem volt. De ez az utolsó nem volt emlék. Hiszen erre emlékeznék? Csak tudnám, ha csókolóztam volna valakivel, főleg ha vele.

Bár az is igaz, hogy végül nem biztos, hogy megcsókolt. Nem lehetek benne bizonyos, hiszen pont, amikor a szája megérintette volna az enyémet, felébredtem. És ha őszinte akarok lenni magamhoz, nagyon sajnálom, hogy felébredtem. Annyira vágytam arra a csókra, mint talán még semmi másra ebben az életben.

Lehet, hogy az egész csak fantázia volt? Az agyam tréfát űzött velem? Annyit gondolkoztam már azon, hogy ki lehet a rejtélyes idegen, hogy a tudatalattim így akar figyelmeztetni, hogy túlzásba vittem? Vagy egyszerűen csak szerelem volt első látásra? Ez lenne az oka annak, hogy folyamatosan magam előtt látom azt a sugárzó szempárt?

Szóval a hetek csak úgy elmúltak, mindenféle újdonság nélkül. Felkeltem, és lefeküdtem. Iskolába mentem, és hazajöttem. Felkelt a Nap, majd lement. A Hold ragyogott, majd eltűnt. Szóval semmi sem volt hátborzongató, minden teljesen hétköznapi volt, mint régen.
A félelem is egyre nőtt a szívemben. Mi van, ha nem érzem meg, hogy valahol probléma van? Mi van, ha épp most omlik össze Roxfort kastélya, vagy épp most öli meg Edward Bellát? Hiszen bármi rossz történhet ebben a pillanatban is, anélkül, hogy tudnék róla. Nem bírnám elviselni, ha az én lelkemen száradna bárki élete. Még akkor is, ha az csak kitalált, és csak egy másik, párhuzamos világban létezik.

Gondolataimból egy furcsa érzés zökkentett. A gyomromban görcsöt éreztem, de abból is valami olyat, amilyet még sosem. A fejem kóválygott, mintha részeg lettem volna, hányingerem volt, és elhomályosult előttem a világ. Semmit sem láttam élesen, bárhogy erőltettem a szemem. Ha már nem feküdtem volna amúgy is, valószínűleg a földön végeztem volna ájultan.

De nem a fizikai fájdalom volt a legrosszabb. A testemet átjárta egy szörnyű érzés, kicsit olyan érzés volt, mintha én magam haldokolnék. A végtelen pesszimizmus és reménytelenség érzése. Csupa sötét gondolat kavargott a fejemben, de a legerősebb a végtől való félelem volt. Hiszen mi történik, ha bizonyos dolgoknak egyszer csak vége szakad? Ha nincs tovább?
Annyira rosszul éreztem magam, hogy nem tudtam másra gondolni, csak a borzalomra, ami velem történik. Aztán hirtelen egy másik gondolatnak is sikerült az agyamba férkőznie. Először csak egy apró gondolat volt, és mintha csak az agyam hátuljában lett volna csak egy kósza ötlet, nem figyeltem rá. Aztán nem akart eltűnni, küzdött, hogy felszínre jusson, és amúgy is megtépázott idegeim végül utat nyitottak neki.

Mi van, ha a borzalom nem is velem történik? Mi van, ha mások szenvedését érzem? Ha valamelyik világban baj van, és az vetül ki rám? Hát ezért a kétségbeesés! Hogy is mondta Angelus? „- Óh, érezni fogod, hidd el!”

Hát így értette! Hogyne érezném? Hiszen ezt a kínt nem hagyhatom figyelmen kívül! Nem is tudnám, még ha akarnám se. Még felülni sem tudok, nemhogy úgy tenni, mintha nem történt volna semmi.

Azonnal meg kell találnom a baj forrását. Ha nem teszem, én magam is belehalok! Nem élhetem túl, de legjobb esetben is beleőrülök, ha sokáig kell ezzel a szörnyű érzéssel élnem. A fizikai fájdalmat még csak-csak elviselném, de mi lesz a szívemmel? Mintha valaki épp azt markolászná, olyan ez a reménytelenség.

Na, jó, ne ess kétségbe! Kezedbe kell venned a dolgokat, hiszen csak te hozhatod helyre az egészet. Nem szabad kétségbe esned!

- Akkor most mit tegyek? – kérdeztem magamtól, és mintha a másik énem tudta volna a választ, reagált egyik pillanatról a másikra:

- Rá kell jönnöd, melyik világban van baj!

- Jó, de hogyan? –folytatódott a párbeszéd. Lehet, hogy már meg is őrültem?

Próbáltam tisztán gondolkozni. Hogyan is jöhetnék rá?

Hirtelen, ösztönszerűen a harmónia szó ugrott be. Csak tudom valamire használni. Le kell magam nyugtatni. Erőszakkal vettem rá magam, hogy valami kellemes dologra gondoljak. Próbáltam szabályosan lélegezni. Kifúj és beszív. Mint ahogyan Anya jógaoktatója mondja.
A szívem kicsit lassabban kezdett dobogni, a szédülés majdnem elmúlt, a görcseim csökkentek. A lelki trauma nem múlt el, de próbáltam nem figyelembe venni.

És mintha egyszer csak megvilágosodtam volna. Nem kell tudnom, hol van baj! Újra eszembe jutott az Angelusszal lefolytatott beszélgetés.


-    Szóval akkor csak arra gondolok, ahova menni szeretnék, és ott leszek?

-    Hát, leegyszerűsítve igen.

Most már tudtam, mire gondolt, amikor azt mondta: leegyszerűsítve. Nem feltétlenül kell konkrétan a helyre gondolnom, elég, ha szabadon eresztem az érzéseim, és arra gondolok, hogy ott akarok lenni, ahol baj van. Oda kell jutnom, mert helyre kell hoznom.

Így fogtam magam, újra szabadon eresztettem az érzelmeim. Hadd szárnyaljon a reménytelenség, a kétségbeesés, nemsokára úgyis vége! Gondoskodom róla, hogy vége legyen. Erősen koncentráltam a vágyra, hogy ott lehessek a gond forrásánál, és behunytam a szemem.

Aztán éreztem a változást. Megint olyan hirtelen jött, mint először. Egyik pillanatban még otthon voltam, aztán a következőben már nem. Hangzavar, bőröndök kerekeinek hangja, vonatok suhanása ütötte meg a fülem. Kinyitottam a szemem, és ott álltam a King’s Cross pályaudvaron.