Amint kimondtam a nevet, tudtam, hogy nagy hibát követtem el. Ha észrevesz, fogalmam sincs, hogy fogom elmagyarázni neki, ki vagyok és miért jöttem. Valószínűleg nem hinne nekem. Nem csodálom. Fordított esetben én sem hinnék magamnak.
Láttam, hogy Roran hallotta, hogy valaki a nevét suttogta, és neszre rögtön felkapta a fejét. Gyanakvóan körbenézett, és lassan felállt a tojás mellől. Íját a kezébe vette, és felhúzta, majd lassú léptekkel elindult arrafelé, ahonnan a hangot hallotta. Azaz felém. Próbáltam olyan csendben maradni, hogy még levegőt is alig vettem. Nem találhat meg.
De ekkor, hála istennek, egy bagoly szállt fel a fáról, és Roran megnyugodva engedte le a fegyverét. Visszasétált a tojáshoz, nézegette, nem tudta, mi az, amit talált. Végül pár másodperc múlva megérintette, megkongatta, de még mindig nem tudta, milyen nagy érték fekszik a lábai előtt. Honnan is tudhatta volna?
Aztán végül úgy döntött, elteszi a követ, majd még mindig kezében tartva az íjat, elindult. Nem engedhettem nagyon messzire, de egy ideig még vártam, hogy nehogy észrevegyem. Közben a fejem fölött egy másik bagoly huhogni kezdett, az idő pedig lehűlt. Sötétség borított mindent, még a Holdat sem láttam a sűrű lombokon keresztül.
Szörnyű érzés fogott el. Olyan volt, mintha figyelnének. A bőrömet égette egy tekintet, biztosan tudtam, hogy valaki engem néz. De hiába forgolódtam körbe, nem láttam senkit. A szívem ennek ellenére egyre hangosabban dobogott, egész bensőmet átjárta a félelem. Nem sokáig bírtam ezt a kétséget, és végül úgy döntöttem, hogy követem Roran-t.
Mellette még mindig nagyobb biztonságban éreztem magam, mint egyedül, mert benne megbízhattam. Tudtam róla, hogy ha nem is ismer, megvédene, ha bajba kerülnék. Magyarázkodni pedig ráérnék utána.
Sebes léptekkel szegődtem Roran nyomába. Nem volt nehéz dolgom, hiszen Roran nem számított senkire, akitől félnie kellene, és nem próbálta elrejteni a nyomait. A Gerinc erdejébe nem járnak vadászni, csak ő meg Eragon merészkednek be néha, hogy elejtsenek egy szarvast vagy más vadat. Igazából még Roran sem kóborgott szívesen a baljós erdőben, csak azért indult Eragon cukkolása vette rá néha, hogy erőt vegyen magán. Örültem, hogy ilyen részletesen emlékszem, milyen jellem is Roran, és hogyan is éli életét, mert tudtam, minden apróságra szükségem lesz ahhoz, hogy Eragonhoz kerüljön a tojás.
Hosszú séta után végül Roran elért egy tanya szélére, amiről sejtettem, hogy Garrow otthona lehet. Így megálltam az erdőben, végignéztem, hogy Roran besétál a házba, és gondolkoztam. - Mit is tehetnék? - kérdeztem magamtól sokadszorra a hosszú út alatt, de még mindig nem volt kész tervem. Valahogy Eragon bizalmába kell férkőznöm, és nem utolsó sorban Roranéba, hogy a tojás közelébe kerüljek. De senki nem ismer a faluban, hogyan érhetném el azt, hogy befogadjanak? Tudtam, hogy sürgősen meg kell találnom a megoldást, mert kezdtem éhes lenni, és nem hagyhattam, hogy sokáig Rorannál maradjon a tojás. Minél tovább van nála, annál jobban eltér a történet az eredetitől.
Hajnal volt. Egyre jobban fáztam, és nem tudtam, hogyan melegedhetnék fel. Még nem volt tervem, így a házba nem mehettem. És soha nem voltam cserkész, tehát fogalmam sem volt, hogyan gyújthatnék tüzet. Persze alapvető ismereteim voltak róla, hogyan csinálta ezt az ősember, de gyakorlatban még soha nem próbáltam. Mindenesetre nem lévén jobb dolgom, gyűjtöttem egy kis kupac gallyat a környékről, és találtam két nagy követ is, amik alkalmasak lehetnek szikra gyújtására. Először próbálkoztam a klasszikus fapödrős módszerrel is, de miután ez nem bizonyult sikeresnek, megpróbáltam a kövekkel. Egyik sem volt túl könnyű, és nem mondhatnám, hogy eredményes próbálkozás volt. Kétszer sikerült elérnem, hogy egy-egy gyengécske szikra megszülessen, de a fákat begyújtani nem sikerült vele.
De miközben dolgoztam, egyre idegesebb lettem. – Miért kell nekem ezt csinálni? – kérdeztem, és most először voltam valóban mérges Angelusra és életre, amiért ezt a nehéz feladatot nekem kell megoldanom.
Nem voltam idegeskedős típus, de most egyszerűen nem tudtam úrrá lenni az érzelmeimen. Egyedül ültem egy hideg, sötét erdőben, nem ismertem ezt a világot, nem volt egy ismerősöm se, és az a mázsás teher is az én vállamon nyugvott, hogy megmarad-e ez a világ. Ha ez még nem lett volna elég, álmos voltam, fáradt és kimerült a hosszú túra miatt, rám fért volna egy kiadós zuhany, és a gyomrom is majd kilyukadt.
Éreztem, hogy valamin le kell vezetnem a dühömet, mert különben felrobbanok. Ám ekkor, teljesen tudattalanul felemeltem a kezem, és egy furcsa szó hagyta el a számat:
- Brisingr!
Amint a szó elhagyta a szám, apró vörös láng gyúlt az ágakon, majd egyre nagyobb lett, ahogy egyre többet emésztett fel a halomból. Ilyen mélyvörös lángokat még sosem láttam. Nem az a szokásos narancsos árnyalat volt, hanem sokkal inkább olyan, mint a rubin. Arra a színre emlékeztetett, amilyen a szemem volt, amikor Seth-tel találkoztam.
Szóval varázserőm van! Mágiával gyújtottam tüzet. Bár erre számíthattam. Eddig minden világban volt valami különleges képességem. Ezek szerint itt is. Eragon lángja kék színű volt, úgy tűnik az enyém vörös.
Így, ha tervem még nem is volt, legalább a varázslatot használhatom. Persze határokkal, hiszen csak nagyon kevés szóra emlékszem az ősnyelvből.
- Aludnom kell! – suttogtam bele a levegőbe, miközben a szemhéjam egyre jobban csukódott le. Még arra volt időm, hogy óvatosan lefeküdjek a lehullott levelek puha nyoszolyájára mielőtt végül megtalált az álom. |