Cullenék karácsonya -2.
Az ajándékok

- Először az enyémet, Nessie! – kérte lágyan, mégis ellenvetést nem tűrő hangsúllyal Jacob.

- Jake, hányszor mondjam még el, hogy őt nem így hívják? RE-NES-MEE – szótagoltam neki, mintha egy idiótához beszélnék, de persze ez őt nem érdekelte. Csak halványan elmosolyodott, és ha nem háborított volna fel ennyire ez a név, akkor valószínűleg én is ezt tettem volna. Még kitűnő vámpírmemóriámmal is sok időbe telne megszámolni, hányszor mondtam már el neki ugyanezt. De hát egyszerűen nem ért a szép szóból. Edward hátulról szorosan átölelt, és halkan a fülembe suttogott, úgy, hogy senki más ne hallja:

- Bella, karácsony van. Legalább most ne!

Renesmee közben már az ajándékát bontogatta, és láttam, hogy nála csak Jacob izgatottabb, hogy tetszik-e majd neki az ajándék. Mielőtt a lányunk kinyithatta volna csomagot, Edward újra a fülembe súgott:

- Fogd be az orrod, ha jót akarsz! – és halkan nevetni kezdett, miközben ezt mondta. Ő már nyilván tudta, hogy mit rejt a csomag. Néha irigylem a képességét.

És Renesmee-nek láthatóan tetszett a meglepetés. És már értettem azt is, hogy Edward miért mondta, hogy fogjam be az orrom. Amint a lányunk kiemelte a hatalmas plüss farkast a dobozból, megcsapott az ázott kutya szag. Úgy tűnik a játék olyan valósághű volt, hogy még a jellegzetes szag sem maradhatott el.

- Én magam varrtam! – mondta büszkén Jake, miközben Renesmee lelkesen odaszaladt hozzá és egy óriási puszit nyomott az arcára.

Ahogy a plüss farkasra néztem, eszembe jutottak a régi idők (azt nem mondom, hogy régi szép idők, mert ennél boldogabb még sohasem voltam). Miközben magam előtt láttam az emlékeket, amik filmként peregtek le a szemem előtt, végigsimítottam a csuklómon lógó karkötőn, és a gyémánt (amiről egykor azt hittem kristály) szív mellett éreztem a kézzel faragott farkast. Akkor Jake azt hitte, engem szeret. Talán így is volt. De talán csak a Sors akarta bebiztosítani, hogy Jacob megtalálja azt, akivel bevésődhet. Nem mondom, hogy örülök neki, hogy ez így van. De már megtanultam együtt élni a tudattal.   

Az ajándék azonban nem mindenkinél aratott osztatlan sikert. Rosalie arcán például láttam az undort, és mintha azt mondta volna:

- Egoista!

Amióta Jake a nap majdnem huszonnégy óráját nálunk tölti, kicsit javult a kapcsolat közte és Jacob között. (Ami azt jelenti, hogy már csak egyszer vagy kétszer tesznek cukkoló megjegyzéseket a másikra.)

Ezután a többiek is sorban átadták az ajándékaikat Renesmee-nek. Most inkább nem sorolnám fel, mi mindent kapott, mert úgy tűnt számomra, hogy Esme, Rosalie és Alice felvásárolták a fél plázát. Annyi játékot, ruhát és könyvet kapott a lányunk, hogy nem voltam benne biztos, hogy beférünk-e még mi is a házunkba, vagy az ajándékok kilakoltatnak minket.

Renesmee ragaszkodott hozzá, hogy ezután ő adja át a meglepetését. Láttam, hogy mindenkihez egyesével odasétál, és egy lelkes mozdulattal megragadja a kezüket. Mindenkinél eltöltött pár percet, és már sejtettem, hogy mi lesz az ajándék. Biztos persze nem lehettem benne, csak Renesmee, a megajándékozott és persze Edward tudhatták, hogy ki mit kapott.

Végül a lányunk hozzánk is odalépett, és egyszerre fogta meg Edward és az én kezemet. És abban a pillanatban, amikor Renesmee hozzánk lépett, csodálatos képek tárultak a szemem elé. Az emlékképek ott kezdődtek, hogy megszületett a mi kis félvámpírunk és egészen mostanáig tartottak. Az összes közös játék, az esti mesélések, a családi vadászatok, minden benne volt. Az összes csodás emlékünk az elmúlt évből. Amikor abbahagyta, lehúzott minket magához, és csakúgy, mint Jacobnak, nekünk is adott egy-egy hatalmas, cuppanós puszit, átölelt minket, és azt mondta:

- Szeretlek Anyu! Szeretlek Apu!

Szülői pályafutásom egyik legmeghatóbb pillanata ez, mindenesetre a tízes listán biztos rajta van. Ha tudnék sírni, akkor most valószínűleg órákig itatnám az egereket a meghatottságtól. Már most ez életem legszebb karácsonya.
Ezután a mi ajándékunk következett Renesmee-nek. Tudtuk, hogy örülni fog neki. Edward szerencsére az ő gondolataiban is olvas, így teljesíthetjük a legnagyobb kívánságát. A mi meglepetésünket nem lehetett becsomagolni, de mire felnéztem, Edward már ott is volt vele a szobában.

A lányunk pedig amint meglátta, csodálatos, csilingelő hangon kacagni kezdett, és rögtön átölelte a kölyök golden retrievert, és tudtuk, hogy ebben a pillanatban örök barátság szövődött köztük.

Láttam, hogy Edward hirtelen Jacobra néz, és ezután hangosan kacagni kezd. Először nem értettem, hogy min nevet, de aztán rájöttem, hogy megint Jacob gondolataiban olvasott. Úgy tűnik, Jake-ből is előtörtek az emlékek, amikor megláttam a kiskutyát. Arra gondolt, amikor Rosalienál elsütötte a golden retrieveres-szőke nős viccet. Azt hittem, ennek örömére előrukkol egy újabbal, de Rose megelőzte.

- Hát, úgy tűnik az ázott kutya szerepét betöltötte más, korcs. Te haza is mehetsz.

Még szerencse, hogy ezt Renesmee nem hallotta, mert el volt foglalva a kutyával. De Jacobot sem kellett félteni, jött tőle a szokásos cukkolás:

- Mi a legnagyobb sebészeti bravúr? – senki nem válaszolt, csak Rosalie fújtatott egyet, hogy egy újabb szőke nős vicc van a porondon.

- Egy szőke nő agyát úgy átültetni egy tyúk fejébe, hogy ne lötyögjön. – fejezte be végül Jake, és hahotázni kezdett.
Még mielőtt tovább fajult volna a helyzet, Renesmee-hez fordultam, hogy megelőzzem a további vitát:

- Adj neki nevet, kicsim! – mondtam neki lelkesen. Már nagyon kíváncsi vagyok, milyen nevet talál neki.
Renesmee arcán láttam a szokásos kifejezést, amit akkor produkál, amikor valamin nagyon töri a fejét. A szemöldökét összehúzta, a szájával csücsörítette, és közben egyik ujjával a fejét kopogtatta. Pár perc után elmosolyodott, és felkiáltott:

- Vampwolf! Vampwolf-nak fogom hívni!

Először mindenki megrökönyödött a furcsa névadáson. Amikor túljutottam a kezdeti meglepetésen, megértettem a Renesmee okait. Vámpírok és vérfarkasok között nőtt fel, és mindkettőt szerette. És ráadásul az ő neve is két név összevonásából született, miért ne alkothatna ő is hasonlót? Annyira büszke voltam rá, hogy ilyen okos lányom van.

- Nagyon szép név, kicsim. Szia, Vampwolf! – simogattam meg a kutyus buksiját.

- Nem bírom tovább Rosie, add oda nekik! – kiáltott fel hirtelen Emmett, és tudtam, hogy ha ő valami miatt ilyen lelkes, akkor az nekem csak rosszat jelenthet.

Rosalie felénk nyújtott egy kis dobozt, amiben mint kiderült, egy marcipánfigura volt. A marcipán engem ábrázolt, és amint megláttam, nevetnem kellett. Én voltam, és közben mégsem én. Vámpírlétem első napjára emlékeztetett a megformált édesség (amit megenni természetesen nem fogok, de nem is ez a cél), a folyóparti jelenetre. A figurán ugyanaz a kék ruha volt, mint rajtam akkor, és ugyanúgy fel volt szakítva az alja, mint ahogy én téptem el az anyagot akkor. Már ez is okot adott Emmett-nek a viccelődésre, de nem ez volt a bábun a lényeg. Úgy ábrázoltak engem, mint egy díjbirkózót. Olyan muszklijaim voltak, hogy bármelyik kajakos lány elbújhatott mellettem. Ez pedig a mi kis szkander mérkőzésünkre utalt.

- Remélem, nem felejtetted el, hogy ígértél egy visszavágót! – mondta komolynak szánt hangon Emmett. – És már egy éve töröm a fejem rajta, hogy mit kapok tőled, ha elveszíted fogadást – tette hozzá már sokkal aggasztóbb hangsúllyal.
- De persze nem ez a teljes ajándék – folytatta. – Ez csak egy apróság. Az igazi meglepetést most szerelik be a szobátokba. Hangszigetelt ajtó és ablakok! – Emmett ezúttal eltekintett a szokásos pajzán vicceitől, de a tekintete felért vagy ezerrel.

Mindenki próbált úgy tenni, mintha nem hallotta volna, mire is utalt az előbb Emmett, de persze tudtuk, hogy nem így van.
Alice most sem aprózta el. Annyi ruhát kaptam tőle, hogy a gardróbom bővítésre szorul, mert nem fognak elférni. Aztán közelebb hajolt, és azt mondta:

- Az igazi ajándék pár hét múlva jön!** – Gondolom, látta az arcomon átsuhanó rémületet, mert hozzátette: - Tetszeni fog, láttam. – Azzal, mint aki jól végezte dolgát, visszatáncolt Jasper mellé, mintha el se lépett volna onnan.

Edward ekkor felkapta a fejét, furcsán nézett, majd hirtelen ellépett mellőlem, és kibámult az ablakon.

- Azt hiszem megjött az ajándékod, Bella – mondta mosolyogva, majd pillanatok alatt újra mellettem volt, és megcsókolt.

- De hát már kaptam tőled ajándékot! – mondtam értetlenül.

- De azt is mondtam, hogy ez csak az egyik fele. Most jön a nagyobbik.

Befogta a szemem, és lassan az ajtóhoz kísért. Nem tudtam elképzelni, mi lehet az. Ha egy újabb autó, én nem állok jót magamért. Már így is van egy Porsche-m, egy Ferrarim és egy Alfa Romeo-m. Az utolsót is csak azért fogadtam el, mert Edward emlékeztetett rá, amikor együtt néztük a Rómeó és Júliát. Azt mondta, az autó arra a jelenetre emlékeztet majd minket.

- Azt a Rómeót nem kaphattad meg, csak engem. – mosolygott, de ebben a mosolyban még most is ott bujkált a szomorúság, a kétség és a bűntudat. Néha még most is úgy gondolta, hogy jobbat érdemelnék nála.

- Te vagy az én Alfa Romeo-m – mondtam neki, utalva rá, hogy csakúgy, mint ahogy az alfa az első görög betű, úgy az ő életemben mindig ő lesz az első, az első, akit szerettem, és az első és legfontosabb az életemben. És Rómeónak is nevezhetnénk, mert legalább annyira szeretem, mint Júlia Rómeót.

A három autó és a rengeteg motor mellé már nem fér be még egy kocsi, akkor sem, ha akarnám.

De miközben az ajtót kinyitotta, vámpírérzékem felülkerekedett a meglepetésen. Edward még nem vette le a kezét a szememről, de megéreztem Charlie illatát a levegőben. Elmosolyodtam, és nagyon örültem Edward meglepetésének. Már elég rég láttam Charlie-t, és nagyon szerettem volna vele karácsonyozni. Persze Edward tudta ezt, hiszen ma egész nap az én gondolataimban olvasott, hála az én meglepetésemnek. De Charlie-é mellett volt egy másik, ismeretlen, és valahogy mégis ismerős illat.
Edward hallotta minden gondolatom, és kuncogott, amikor végül levette a kezét a szememről, és meglátta a meglepetést az arcomon.

- Boldog karácsonyt, Bella!

Renee állt ott teljes valójában. Olyan furcsa volt így látni. Amikor utoljára láttam, még ember voltam, és most egész más volt. Sokkal élesebb, minden apró részletet láttam rajta, beleértve a legapróbb szeplőig. Az ő meglepetése még az enyémnél is nagyobb volt. Nem csodálkoztam.

- Már tud mindent – mondta Edward egyszerűen.
Először nem indultam el felé. Egyrészt nem akartam megijeszteni a gyorsaságommal, másrészt, ahogy mondani szokták, földbe gyökerezett a lábam. Aztán láttam, hogy Renee könnyes szemekkel indul el felém, és ekkor már én is közelebb léptem. Éreztem, hogy az összes Cullen ott áll mögöttem, és az örömömet lesi.

Létem legszebb karácsonya. Nem hiszem, hogy ezt valaha túl fogja szárnyalni egy másik karácsony. Még akkor sem, ha több ezer évig élek. Mostmár Renee is mindent tud, és elfogad így. Renesmee-ért egyszerűen odavan. Együtt van az egész családom a karácsonyfa mellett: a itt van legjobb barátom, Jacob, a szüleim, Charlie és Renee, a fogadott szüleim, Esme és Carlisle, a testvéreim, Alice, Rosalie, Jasper és Emmett, és velem ünnepel örök szerelmem, Edward és a mi kincsünk, Renesmee is.  

Vége

** Utalás Cullenék szilvesztere című másik fanfiction-ömre.