�sz volt. K�nnyeztek a f�k. Nem �gy, mint mikor tavasszal k�zvet�tik az �ltet� es�t a meg�jul� term�szetnek. �s nem is �gy, mint mikor ny�ron friss�t� z�por hull al�, z�por, amit mindenki v�r, aminek mindenki �r�l. A cseppek lassan hulltak al� a lombok k�z�l, nem k�rdeztek semmit. Hallottam minden cs�ppen�st, mint a sz�vdobban�sokat. A v�zcseppek apr� patakokk�nt folytak v�gig a p�lyaudvar betonj�n, am�g v�rakoztam.

M�r alkonyodott, mikor megj�tt a vonat, �s felsz�lltam. �r�ltem, hogy hazamehetek a hossz�, f�raszt� munkanap v�g�n. Alapvet�en ez sem k�l�nb�z�tt a t�bbi h�tk�znapt�l, m�gis valami furcsa �rz�sem volt eg�sz nap: mintha valaki figyelt volna. �pp ezen gondolkoztam, am�g �l�helyet kerestem a vonaton.

�s akkor megl�ttam �t. H�ttal �lt nekem, �gy el�sz�r nem voltam benne teljesen biztos, hogy � az. 18 �ves lehetett. F�lhossz�, barna haja a v�ll�ig �rt, de semmi k�l�nleges nem volt benne. Hiszen b�rkinek lehet ilyen haja! Hogyan is lehetne � az?

De ahogy jobban megn�ztem, elt�nt minden k�ts�gem. Hogy mi�rt? Az ablak mellett �lt, �s meredten b�mult ki rajta. Az a fejtart�s az � saj�tja. Eml�keztem r�, hogy ha valami foglalkoztatta, mindig oldalra d�nt�tte a fej�t – �pp �gy, mint most – �s olyan volt, mintha nem ezen a vil�gon j�rna.

�gy t�nt, a sz�vem is megismerte, mert min�l tov�bb n�ztem, ann�l hevesebben dobogott.

Remeg� l�bakkal s�t�ltam k�zelebb, �s le�ltem a vele szemk�zti �l�sre. Olyan volt, mintha �szre sem vett volna. M�lybarna szemei meg sem rebbentek, rezzen�stelen�l b�mult a semmibe. V�g�l a vonat elindult, de � m�g mindig nem reag�lt.

�n pedig nem tudtam nem b�mulni. Megvizsg�ltam arc�nak minden apr� r�szlet�t, �s �sszehasonl�tottam azzal, amilyen k�p a fejemben �lt r�la. Hihetetlen, de �ppen olyan volt, mint r�gen. Mintha csak az eml�keimb�l l�pett volna el�. Szem�vege, mint mindig, most is koszos volt, �s lecs�szott az orr�n, de �gy t�nik, ez �t nem zavarta. S�padt, pattan�sos arca, keskeny ajkai nem fejeztek ki semmilyen �rzelmet, pedig r�gen mindig a vid�ms�g bujk�lt minden arcvon�s�ban, m�g akkor is, ha szomor� volt. M�g amikor a legnagyobb b�nat gy�t�rte is, k�pes volt azt pal�stolni, elrejteni a k�lvil�g �s �nmaga el�l, �s vid�mnak mutatkozni. De most nem. Nem tudtam, mi r�zhatta meg ennyire.

Meg akartam k�rdezni, tudnom kellett az ok�t, de el�sz�r nem mertem. Hogyan sz�l�tsam meg? Mik�nt k�rdezhetn�m meg t�le ezt ennyi �v ut�n? V�g�l r�sz�ntam magam, �s neh�zkesen kiny�gtem egy r�vid k�rd�st:

- Nem ismersz meg?

Ekkor v�gre megmozdult. Fej�t lassan fel�m ford�totta, �s a szemembe f�rta tekintet�t. Olyan kutakod� volt a pillant�sa, hogy musz�j volt elfordulnom.

- De igen – v�laszolta egyszer�en, �s �jra a mellett�nk elsuhan� t�jat kezdte b�mulni.

- H�t akkor? – k�rdeztem zavartan. Nincs hozz�m k�rd�se? Nem szeretn� tudni, hogy miv� v�ltam?
Nem v�laszolt, csak t�retlen�l meredt a t�jra.

- Tudom, hogy csak a legk�zelebbi ismer�s�knek ny�lsz meg, de most r�lam besz�l�nk. Csak �rdekel, hogy mi van velem, nem?

- M�r tudom – mondta lemond�an.

A furcsa �rz�s! H�t t�nyleg figyelt valaki, nem t�vedtem. M�gis, amilyen hangs�llyal v�laszolt, az a sz�vembe t�pett.

- Nem tetszik az �letem?

Hallgat�s. Nem felelt.

- K�zgazd�sz lettem. Nem is ak�rmilyen, sikeres vagyok. A szakm�ban mindenki ismeri a nevem – mes�ltem b�szk�n.
�jabb cs�nd.

- Van egy lak�som - folytattam a dicseked�st - megmutatom, ha elj�ssz.

Megint r�m n�zett, �s l�ttam a szem�ben, hogy el�t�l.

- Hol a h�z? Hol a saj�t k�nyvt�rszoba?

- Azt nem tudtam…

- Hol vannak a gyerekeid, a f�rjed?

- M�g nem… �n nem… - dadogtam.

- �rtem – mondta g�nyosan, �s �jra kin�zett az ablakon.

- Vil�gk�r�li �t? M�s emberek seg�t�se? Saj�t reg�ny? Vil�gh�r? Van b�rmi is, amit megval�s�tott�l ezek k�z�l?

Lehorgasztottam a fejem, mert nem tudtam, hogyan magyar�zzam el neki, amit � m�g nem �rthet.

- Te m�g nem �lted �t azt, amit �n m�r igen. Nem tudhatod, miket k�rsz sz�mon rajtam!

- Lehet. De hov� t�ntek a v�gyaid, az �lmaid? Mindig azok tartottak �letben, a legnehezebb id�szakokban is. Az eg�sz �letedet jelentett�k. Hogyan adhatt�l fel mindent? Hogy tehetted?

Akartam neki v�laszolni. T�nyleg. Megmagyar�zni, hogy ez nem olyan egyszer�. De haza�rtem, le kellett sz�llnom. Nem tudtam, mik�nt b�cs�zhatn�k el t�le. Meg akartam k�rni, hogy j�jj�n velem, de megel�z�tt:

- Szia! – k�sz�nt egyszer�en, �s ezzel az egy sz�val kifejezte, hogy l�tni sem akar.

Neh�z sz�vvel indultam el, de musz�j volt. Nem akart engem.

Amikor lesz�lltam a vonatr�l, csak �gy sz�guldoztak a fejemben a gondolatok. �s � m�g kihajolt az ablakon, �s ut�nam sz�lt:

- Gy�va vagy! Hogy merted eldobni az �sszes �lmunkat? Csal�dtam benned!

Az utols� mondatot m�r csak suttog�sk�nt �rz�keltem, �s abban sem voltam biztos, hogy nem csak a sz�l j�tszott a hall�sommal. M�gis, m�g percekig ott csengtek a szavai a f�leimben. Az �rzelmeim megb�n�tottak, �gy sok�ig csak �lltam ott egyed�l, a vas�t�llom�s k�zep�n. Vajon neki van igaza?

Am�g �lltam, a sz�l m�g jobban felt�madt. �reztem, hogy a hajamat ide- oda dob�lja, hallottam, ahogy kuk�kat d�nt fel, de nem �rdekelt. Eg�szen addig, am�g a l�bam el� nem f�jt egy darab pap�rt. Egy �letm�d tan�csad� hirdet�se volt, �s a k�vetkez� feliratot olvashattam a pap�ron: „Csup�n egyvalami v�laszthat el az �lomt�l: a kudarct�l val� f�lelem.” – Paulo Coelho

K�r�l�ttem s�rtak a f�k. Nem �letet ad�n, nem friss�t�n. A cseppek s�r�n hulltak al�, �s m�r nem �rdekelt az sem, hogy nem k�rdeznek. A sz�vdobban�saim sem k�vett�k a cs�ppen�sek ritmus�t. Nyugodt voltam, f�jdalmasan nyugodt. De a f�k k�nnyei csak hulltak, egyre gyorsabban �s gyorsabban, m�g �reztem, hogy elnyelnek engem is.