Prológus - Gyermekálmok

Mindenki álmodozik valamiről kisgyerekkorában. Van, aki énekesnő akar lenni, van, aki tűzoltó, más „vadakat terelő juhász”. Az álmok elől senki sem menekülhet, így én sem voltam kivétel. Bár az előbb említettek is kissé elrugaszkodott elképzelések felnőtt fejjel, de legalább megvalósíthatók. Lehet, hogy sok munkába kerül, de csak kitartás és tehetség kérdése, hogy sikerül- e elérni ezeket a célokat. Én azonban valami egészen másra vágytam. Soha nem akartam mozdonyvezető lenni, bár belegondolva ez egy lánynál elég furcsán is hangzik. És íme a kérdés, ami valószínűleg már mindenkiben megfogalmazódott, aki ezt az írást olvassa: Mi akarok lenni én? Hát igen, én mindig is varázsolni akartam.

Én is azokon a meséken nőttem fel, mint minden más kislány. Hófehérke, Szépség és a szörnyeteg, Hamupipőke. Csak egy dologban különböztem mindenki mástól: én nem Belle akartam lenni, hanem a tündér, aki az elején megátkozza a herceget, nem Hamupipőke, hanem a Jótündér. Belegondolt már valaha valaki abba, hogy ezeknek a „mellékszereplőknek” mekkora hatalmuk van. Azt tehetnek, amit akarnak. Csak egyet csettintenek (vagy inkább intenek a pálcájukkal) és valóra válthatják mások és a saját kívánságaikat. Nincs számukra elérhetetlen cél, elérhetetlen kívánság. Teremthetnek, szépíthetnek, jobbá tehetnek másokat. Mint ahogy a Szépség és a szörnyetegben sikerült elérnie a tündérnek, hogy a herceg szíve is szép legyen, ne csak a külseje. Vagy Hamupipőkénél pont fordítva: a külsejét is sikerült olyan széppé tennie, mint Hamupipőke maga. Megdöbbentő, rémisztő hatalom az övék. Mégis mindenki csak a gyönyörű, kedves, szerény és alapjában véve tökéletes hercegnőkkel foglakozik. A tündéreknek csak annyi jut, hogy: Ő az, aki segített annak a szegény lánynak, nem? 

Igen, minden a mesékkel kezdődött. De aztán később ott volt még annyi más, ami növelte bennem a vágyat a varázslat megismerése iránt. Filmek, sorozatok és könyvek egész hada foglalkozik a témával. A Matilda, a kiskorú boszorkány, a Sabrina, tiniboszorkány, a Bűbájos boszorkák, Merlin… Akármerre néztem, boszorkányokat, varázslókat, tündéreket és egyéb mágikus lényeket láttam. Az utcánkon nem lovak patkóit hallottam dobogni, hanem unikornisokét. A szívem mélyén meg voltam győződve róla, hogy a macskánk, Cirmi (4 évesen nem voltam túl kreatív, szóval ne várjátok, hogy fantáziadúsabb neve legyen) igazából kneazle. Tudtam, hogy a loch ness-i szörny nem csak mese, hanem egy hatalmas kelpi.

Tudom, sokan azt gondoljátok, hogy őrült voltam. Bevallom, néha még én magam is. Az agyam mindig tudta, hogy ez mind csak mese. Varázslatos lények és boszorkányok nem léteznek, csak az emberek találták ki, hogy magukat szórakoztassák, hogy reménykedhessenek abban, hogy megtehetnek valami olyat, amire mindig is vágytak, hogy megmagyarázzanak valamit, amire nincs magyarázat, és igen, hogy legyen kire fogni a sok szenvedést az életükben. De bármit diktált is az agyam, a szívem mindig mást súgott. Olyan volt, mintha tudathasadásom lenne. Állandóan olyan érzésem volt, mintha nem ide tartoznék, mintha egy másik világ hívogatna. És mivel mindig úgy gondoltam, hogy a szívem szava fontosabb, mint az eszemé, belemerültem a bűvöletbe.

Az olvasás vált az én menedékemmé. Menedékké a szüleim értetlensége és a korombeliek csúfolódásai elől. Az olvasásban mindig megleltem azt, amire vágytam. Élhettem egy teljesen normális világban, vagy bejárhattam Fantázia(1) földjét és Alagaësiát(2), eljuthattam Völgyzugolyba és átléphettem a Falat(3). Együtt izgulhattam végig más mágikus lények kalandjait, és boldog voltam. Boldog, hogy bár nekem nem jutott osztályrészemül sem a varázslat, sem egyéb kaland, másokéban osztozhattam a történeteiken keresztül.

Aztán jött Harry Potter. Amellett, hogy még inkább elmerülhettem a varázslatban, valami mást is nyújtottak ezek a könyvek. Egy teljes varázslótársadalmat, amiben tudtam, otthon érezném magam. Ahol ugyanúgy, mint nálunk, vannak problémák, de békében is élhet az ember. Sehova nem vágytam még úgy az életemben, mint Roxfortba. Amikor iskolába kellett mennem hat évesen, abban reménykedtem olyan lesz, mint a boszorkány- és varázslóképző. Természetesen tudtam, hogy varázslatokra nem számíthatok. De reménykedtem néhány életre szóló barátságban, különleges tanárokban. De, hogy őszinte legyek, csalódnom kellett. Persze voltak barátaim, és különösen rosszban senkivel sem voltam, de nem volt olyan csodálatos, mint a Roxfort. A tanárok nem voltak szörnyűek, de nem voltak különlegesek sem. Dumbledore és McGalagony után melyik tanáromra mondhattam volna, hogy ő tökéletes?

Ezért még többet olvastam. Bármi jöhetett, amiben volt mágia. Ha valamelyik könyvben a varázslat halvány jelét láttam, már olvastam is. Jöhettek szellemek, tündék, koboldok, vámpírok, bármi, ami kiszakít ebből a földhözragadt életből. Kinek kell foci, amikor kviddicsezhet is? Kinek kell a gumicukor, amikor ehet Bagoly Berti féle mindenízű drazsét is? Ki akar kólát, amikor ott a vajsör? Megismertem a létező összes „kitalált” lényt, amit lehetett. A könyvek bevezettek a bűvölet tudományába. Megtanultam, hogy a képesség a varázslatra nagy felelősség. Miután olvastam a Suzie és a szerelmes kísértet(4)-et meg voltam róla győződve, hogy mediátor vagyok, és akkor cseverészek a szellemekkel, amikor akarok. Miután a Tudom, hol vagy(5)-ot olvastam, vártam, hogy belém csapjon egy villám, az Eragon(6) olvasása után kirándulni mentem a közeli erdőbe, hátha én is találok egy sárkánytojást. És mi történt, amikor a Twilightot olvastam? Hittem, hogy egy vámpír lesz a férjem, az én saját Edwardom. Bár néha elgondolkoztam, hogy lehet, hogy értem egy farkas jön. A saját Jacobommal is elégedett lettem volna.

Szóval, amikor nekiálltam a Harry Potter sorozatnak, nyolc éves voltam. Alig vártam, hogy tizenegy legyek, és megjelenjen Hagrid vagy valamelyik másik roxforti, hogy közöljék a mugli szüleimmel, hogy gyermekük bizony boszorkány. Mert az ugyebár nem volt kérdés, hogy én varázslásra születtem. Hihetetlen szorgalommal készültem a tizenegyedik születésnapomig, hogy mindent megtanuljak, amit kell, mire felszállok a Roxfort expresszre. Fejből fújtam az összes seprűmárkát, kívülről megtanultam a Kviddics évszázadait és a Legendás állatok és megfigyelésük-et. Kicsit olyan voltam, mint Hermione. Sőt, talán rosszabb.

Most pedig itt vagyok 17 évesen, és lassan főiskolát vagy egyetemet kell választanom. Jól sejtitek, nem kaptam meg a levelemet a tizenegyedik szülinapomon, és egyik roxforti professzor sem jött el. Életem egyik legszörnyűbb napja volt. Fájt a szívem, és úgy éreztem valaminek vége van az életemben. Azóta is gyásznapként tartom számon június 21-ét. Mert bár akkor van a születésnapom, ez az a nap is, amikor összetörtek az álmaim. Innentől számítom a gyerekkorom végét, mert akkor ért véget a gyermekes álmodozás az életemben.

Azóta teljesen megváltoztam. Több barátot szereztem, csak egyvalakit vesztettem el: saját magamat. Azóta hallani sem akarom a varázslat, boszorkányság és mágia szavakat. Ezotériaellenes vagyok. Nem hiszek semmi természetfelettiben. Sem a szellemekben, sem a túlvilági életben, még a horoszkópokban sem. Abszolút szkeptikus lettem ebben a kérdésben.

A szüleim örültek a változásnak. A jegyeim javultak, sok barátom van. Olvasni még mindig imádok, csak az változott, amit olvasok. A Végtelen történet, a Gyűrűk ura, a Harry Potter sorozat, még a görög és kelta mitológiáról szóló könyveim is a padláson vannak egy hatalmas dobozban. Tulajdonképpen a mágiás könyveim elfoglalják a fél padlást. A könyvespolcomon pedig egészen más könyvek vannak. Jane Austen, a Brontë nővérek, Oscar Wilde, Dumas, Margaret Mitchell. Ilyen írók mellett hogy is lehetne utálni az olvasást?

Összesítve az életem az óta a nap óta a feje tetejére állt. Soha nem gondoltam, hogy visszakaphatom még a mágiába vetett hitem, de csodák csodája így lett.

*A történet ebben a fejezetben még nem indul el, ezért is adtam a Prológus címet. A cselekmény a következőben indul el, szóval ha esetleg nem is tetszik ez a fejezet, olvasd tovább, legalább még a következőt. Köszi! :)

Néhány szót megjelöltem a történetben, mert előfordulhat, hogy magyarázatra szorul, ha valaki nem ismeri a regények valamelyikét, amikhez a fanfictiont írtam. Remélem, ez a lábjegyzet segít a történet megértésében. :)
 

1: Fantázia: így hívják a helyet, ahol a Végtelen történet című regény játszódik. Írta Michael Ende.

2: Alagaësia: A hely, ahol az Örökség tetralógia (írta: Christopher Paolini) játszódik.

3: Fal: Neil Gaiman Csillagpor című művében van egy ilyen nevű helység, amit egy fal vesz körül, amit tilos átlépni. A főszereplő átlépi a falat, és csodás kalandokban lesz része.

4: Suzie és a szerelmes kísértet: Meg Cabot Mediátor sorozatának első kötete. A történet egy lányról szól, aki mediátor, így látja a szellemeket.

5: Tudom, hol vagy: Meg Cabot Hívószám 1-800 nevű sorozatának első kötete. Egy lányról szól, akibe belecsap a villám, és ezért egy különleges képessége lesz: bárkit megtalál.

6: Eragon: A Christopher Paolini által írt Örökség tetralógia első kötete, ami egy fiúról szól, aki talál egy sárkánytojást, és ezzel új kaland kezdődik az életében.