Kellemes a reggeli levegő. – állapítottam meg sokadszorra, amikor elindultam az iskolába. Éjjel futó zápor volt, és ahogy kiléptem az utcára, rögtön megcsapta az orrom az a hihetetlen illat. Az illat, amit csak eső után érezni. Leírhatatlan: a száradó beton, a föld, a tisztaság és még annyi más keveredett a levegőbe. Imádtam az ilyen hajnalokat.

A buszt mindenesetre nem akartam lekésni, legyen a reggel bármilyen üdítő, ezért megszaporáztam lépteimet. Az utca kihalt volt, rajtam kívül senki nem volt fenn ilyen korán. Szerettem hamar beérni a suliba, mert felkészülhettem a napi teendőkre és a kínszenvedésre, amit az iskola intézménye jelentett számomra. Szerettem egyedül ücsörögni az osztályteremben. Olyankor csak egy dologra kellett koncentrálnom: hogy nehogy a varázslat felé szálljanak a gondolataim. Mert az agyam bármennyire tudta is, hogy a mágia számomra csak időpocsékolás, a szívem még mindig mást súgott. De mivel már elég rég lemondtam erről az álomról, a felejtés egyre jobban ment.

Olykor már nem tudtam rögtön megmondani, hogy melyik varázsige szolgál a lebegtetésre vagy a zárak kinyitására. Másodpercekre volt szükségem hozzá, pedig régen azonnal rávágtam volna. Az agyam jól működött, és ahogyan azt előre elterveztem: felejtett.

Amikor beértem az iskolába, szokás szerint üres volt. Egy ember volt csak rajtam kívül az épületben. A portás néni. Már rég megszokta, hogy ilyen korán bejárok. Valószínűleg azt gondolta, álmatlanságban szenvedek. Így csak köszönt, és kedvesen mosolygott, amikor beléptem az ajtón. Egyenest az osztályterembe mentem, mint mindig. De amikor kinyitottam az terem ajtaját, majdnem szívrohamot kaptam.

Egy férfi állt a terem közepén. Felkapcsoltam a villanyt, és nem hittem a szememnek. Magas volt és idős. Hosszú, ősz haja, és szakálla volt. Fekete köpenyt viselt, amit a derekán megkötött egy kötéllel. Nem tudtam eldönteni kire hasonlít jobban: Dumbledore-ra vagy Gandalfra? Az öltözéke alapján olyan volt, mint egy középkori szerzetes. Nem tudtam leplezni a zavaromat, és egy hang sem jött ki a torkomon. De ő nem tűnt meglepettnek.

 - Jó reggelt, Miss Spencer. Meglepett arcából arra kell következtetnem, hogy nem tudja, ki vagyok. – Hallgattam, mert még mindig nem tudtam megszólalni. - A nevem Angelus. Ha nem zavarja, leülnék. Ha maga is eléri az ezer éves kort, megtudja, milyen kínokat okozhat a reuma.

A szavakat olyan természetességgel mondta ki, hogy az ember azt gondolta volna, teljesen normális, ha valaki már ezer éve él. És annak ellenére, hogy a fájdalmairól beszélt, végig mosolygott.

 - Azt hiszem, tegeződhetnénk. - Megint csak csönd volt a válaszom. - Akkor térjünk is a tárgyra. Az én megtisztelő feladatom, hogy elmondjam neked, hogy milyen céllal jöttél erre a világra. Már születésed óta számon tartunk, hiszen nem akármilyen küldetés a tied. Neked kell visszaállítanod az egyensúlyt a különböző világokban.

Hirtelen nevethetnékem támadt, és kirobbant belőlem egy hatalmas kacaj. Ez a jelenet emlékeztetett engem valamire. Láttam magam előtt a képet, ahogy Hagrid elmegy Harryért, akinek fogalma sincs róla, hogy varázsló.

 - Ez valami vicc? - kérdeztem. - Ki akar így megtréfálni? Jó ötlet volt, el kell ismernem, de most már abbahagyhatja. Bocs, abbahagyhatod.

 - Ez nem tréfa. Hát nem érzed, hogy valami vár rád? Valami más?

 - Milyen különböző világok? – tört fel belőlem a kérdés. Újabb mosoly jelent meg a szája szélén, mintha azt mondta volna: „Én megmondtam.”
 - Fantáziavilágok. A világok, amiket a könyvekben és a filmekben látsz, valóban léteznek. Amint valaki fejében megszületnek, valósággá válnak, párhuzamos univerzumokká, ha úgy tetszik.
 
 - És hogy jövök a képbe én? - kérdeztem.

 - Te vagy a kiválasztott, akinek őriznie kell a rendet ezekben a világokban. Tudod, a történet menete néha félrecsúszik. Rossz irányba halad, és minden tönkremegy. Ezekben a világokban helyre kell állítani az egyensúlyt, mert különben a világ előbb- utóbb megszűnik. – Erre már le kellett ülnöm.

 - Párhuzamos univerzumok, amiket én formálok? Ez lehetetlen.

 - Nem, nem az. Ez a valóság. Ha nem hiszed, próbáld ki most rögtön!

 - Próbáljam ki? De hát hogyan?

 - Gondolj egy világra, amit jól ismersz. Egy fantáziavilágra. Koncentrálj erősen. Akarj bekerülni a világba!

 - De hát ezt már régen is sokszor megpróbáltam, de nem sikerült! – vetettem oda neki.
 - Lehet, de csak most értél meg a feladatra. Most kerültél a képességed birtokába.

Erre nem tudtam mit mondani. Azon gondolkoztam, melyik világot válasszam. Nehéz döntés volt, még úgy is, hogy nem hittem benne igazán, hogy én lennék a „kiválasztott”. Az agyam csak úgy pörgette a különböző regényeket, amiket olvastam. Végül egy olyan mellett döntöttem, ami mindig is érdekelt, annyira teljes volt. Olyan varázslatos.

Behunytam a szemem, és magam elé képzeltem a Roxfortot. Láttam a fúriafüzet és a Griffendél tornyot, hallottam a diákok zsivaját, éreztem a szellőt, ami a Tiltott rengeteg felől fújt és a tó vizének illatát. És egyszer csak minden valóságnak tűnt, a hangok és az illatok felerősödtek. Kinyitottam a szemem, és azt hittem, elájulok. Ott álltam Hagrid kunyhója mellett, és a Roxfort hatalmas kastélyát bámultam.