Hogy milyen vagyok? Ez egy nehéz kérdés. Normális? Erre a felvetésre még csak halványan sem gondolhatok. Tulajdonképpen a normális és a hétköznapi szó az, ami a legkevésbé lefed engem. Ezt persze nem úgy értem, hogy őrült vagyok, csak nem vagyok átlagos. Különc? Ez sem a megfelelő szó. Hiszen a különcök maguk döntik el, hogy nem akarnak olyanok lenni, mint a többiek. Túl sötét vagy épp túl rikító ruhákban járnak, vagy befestik a hajukat, feketére lakkozzák a körmüket, esetleg a viselkedésükkel próbálnak kitűnni. Ami engem illet, én soha nem választottam ezt magamnak. Még a szüleim sem maguk tettek olyanná, amilyen vagyok, vagy legalábbis nem önszántukból. A legmegfelelőbb szó, ami jelen pillanatban és egész eddigi életemben leírt engem a más.

Mindig más voltam, mint a többiek körülöttem. A családom sem átlagos, így ez eleinte nem jelentett problémát. Úgy nőttem fel, mintha észre sem vettem volna a nyilvánvaló különbségeket. Persze ahogy nagyobb lettem, nekem is feltűntek apróságok, de megpróbáltam ezeket nem észrevenni. Mára azonban tudatosult bennem az igazság. Egyszerűen más vagyok. Anyáék persze jobb szeretik a különleges szót használni.

Hogyan is lehetne hétköznapi, aki nemhogy nem ember, de még csak nem is konkrétan valami más. Mert nem vagyok sem ember, sem vámpír, sem vérfarkas, sem alakváltó, sem valamelyik másik „mágikus” lény. Ahogy mondani szokás, félvér vagyok.

Apa már vagy száz éve vámpír, Anya is az már egy ideje, de amikor születtem még nem volt az. Hétköznapi halandó volt, akkor is, ha nem volt (és még ma sem) átlagosnak nevezhető.
Még a titokzatos lények között is titokzatos vagyok. Nem tartozom egyik csoporthoz sem igazán, inkább ötvözöm a kettő tulajdonságait. A szívem dobog, de gyorsabban, mint bárki másé. A bőröm nem hideg, mint a családomé (sőt, forró!), de ugyanolyan hófehér. Azt a nem túl szerencsés tulajdonságot is örököltem, hogy a bőröm csillog, ha a napra lépek. Emberi mivoltom pedig gyakran pirulásban nyilvánul meg, Apa nagy örömére. És még ezer más dolog van, amiben más vagyok, mint Anyáék, és más, mint az emberek.

Ha ez nem lett volna elég probléma egész életemre (vagyis inkább létemre, mert nem tudom, ezt mennyire nevezhetem életnek), akkor ott volt még egy. Hét éve születtem, mégis olyan vagyok, mint egy tizenhét éves. Olyan gyorsan felnőttem, hogy amit másoknak tizenhét év alatt kell megtanulnia és átélnie, azt nekem hét alatt kellett. Pillanatok alatt végigrohantam a gyerekkoromon, és a kamaszkoromon, hogy végül itt álljak, mint egy majdnem felnőtt. És itt meg is álltam a fejlődésben. Innen nincs tovább, ilyen maradok örökké.

Sőt nem is olyan vagyok, mint egy átlagos 17 éves, hanem sok szempontból érettebb. Ha az ember egy olyan családban nő fel, mint amilyen az enyém, mindenbe beletanul. Főleg ha ehhez még különleges memória is társul, mint az én esetemben. Alice és Rosalie soha nem hagyta, hogy tájékozatlan legyek divatkérdésekben, és mindent megadtak nekem, amire egy kislány vágyhat. Jaspertől megtanultam, hogyan uralkodjak az érzéseimen, Emmettől pedig azt, hogyan védjem meg magam. Carlisle-tól ellestem, miként tudok uralkodni az ösztöneimen, Esmétől pedig megtanultam szeretni. Rajtuk kívül pedig még ott van nekem Apa meg Anya, akik minden kívánságomat lesik, és úgy szeretnek, mint senki mást a világon. (Talán egymást kivéve.) Nagyapa is rendszeresen meglátogat, pedig tudom, milyen nehéz ez neki. Még mindig nem érti teljesen, miért nőttem fel ilyen hamar, miért csillog a napon a bőröm, és valószínűleg még ezer más megválaszolatlan kérdés kavarog a fejében. De már így is többet tud, mint amit tudni szeretne.

De az, hogy más vagyok, még soha nem idegesített ennyire. Apa és Anya kitalálták, hogy nekem iskolába kell járnom, mint a többi gyereknek. Főleg Apa mániája, hogy rendesen kell élnem, és nem hagyhatok ki semmit az életben. - Mindent át kell élned, amit lehet. – mindig ezt mondja. Hiába mondtam nekik, hogy én nem vagyok olyan, mint mások, és ezt ők is pontosan tudják, nem hallgatnak rám. És a többiek is támogatják ezt a badarságot! Carlisle, Esme, Alice, Jasper, Rosalie és Emmett mind az iskola mellett voksoltak, amikor a családi kupaktanács elé vittem az ügyet. Hiába minden észérv, nem figyeltek rám. Ilyenkor mindig úgy kezelnek, mint egy hétévest. Minek nekem az iskola, amikor már mindent tudok, amit egy tudnom kell?

Senkinek nem mertem bevallani (még magamnak sem), hogy igazából félek. Félek, mert másnak lenni nehéz. Ezt még a többi korombeli is tudja. A hét évesek és a tizenhét évesek egyaránt.