A sólyom története
A legszomorúbb nap


Azon az éjen újra rémálma volt. Megint ugyanaz. A bouvines-i sík közepén állt, körülötte mindenki harcolt. Olyan hangzavar volt körülötte, hogy néha már-már úgy érezte, megsüketül. Kardok suhogása, és a hang, ahogyan átütik a páncélokat; pajzsok hasadása és lándzsák törése. Ha ez még nem lett volna elég, a levegőben ezer és ezer nyíl süvített Ian felé. A fájdalom és szenvedés hangja azonban az összes többinél erősebb volt. Nem volt olyan perc, amikor Ian ne hallott volna jajveszékelést vagy sírást valahonnan. Sok harcostársa sebesülten hevert mellette, voltak, akiknek már csak a holttestét láthatta. Akik még bírták, életüket vakmerőn kockáztatva vívtak az ellenséggel, ki lóhátról, ki pedig közelharcban. Az íjászok is megtették a magukét, és egy pillanatra sem hagyták abba a nyilak kilövését.

Ian pedig csak állt ott, mint akit megdermesztettek, és nem tudott mozdulni. Képtelen volt bármilyen mozdulatra, csak állt, és nézte, ahogy a többiek harcolnak. Nem értette, mi van vele. Aztán egyszer csak szirénák hangját hallotta. A szirénázás és a csata hangja egymással keveredett, de Ian még hallott egy másik hangot is. A lágy női susogás a leggyönyörűbb dallam volt, ami valaha a fülébe jutott, de most ez is szomorúan és könyörgőn szólt: - Gyere vissza! Várok rád.

Ekkor Ian hirtelen felriadt, és csak ekkor tudatosult benne, hogy mindvégig az ágyában feküdt, és ez az egész csak álom volt. A csata borzalmait nem tudta csak úgy elfelejteni. Mellkasa sebesen emelkedett fel- és le, szíve pedig olyan gyors ritmusban dobogott, mint annak idején, amikor tényleg a harc részese volt. Idegességének oka mégsem ez volt, hanem a halk női hang.

Már több mint egy év telt el az óta a nap óta, hogy élete megváltozott. Azóta, hogy barátaival együtt leültek egy közös játékra. Csak egy könnyed délutáni programnak szánták, de életük legnagyobb kalandja lett. Az életévé vált a középkor, hiszen ott megtalált mindent, amire szüksége lehetett. Családot, barátokat, elismerést, boldogságot, mert meglelte a számára legfontosabbat: a szerelmet. Már tudta, hogy a sors akarta ezt így. Nem volt véletlen, hogy visszarepültek 1214-be, ez már előre meg volt írva. Egész életében végzetszerűen vonzódott a történelemhez, főleg a középkorhoz, nem is sejtve, hogy egyszer ott leli meg az otthonát. A Montmayeur család történetét választotta disszertációja témájául, anélkül, hogy tudta volna, egyszer ő volt ennek a családnak a legelismertebb tagja. Első látásra beleszeretett egy Isabeau de Montmayeur-t ábrázoló képbe, és soha nem gondolta, hogy egyszer a karjaiban tarthatja a lányt, hogy megcsókolhatja, és hitvesének nevezheti.

Mindazonáltal így történt, és akárhányszor erre gondolt, a hideg futkosott a hátán, és olyan szomorúság öntötte el a szívét, mint soha azelőtt. Végre megtalálta a helyét a világban, a helyet, amit neki szántak, és pár hónap múltán kiszakították onnan. Soha többet nem láthatja Châtel- Argent kastélyát, barátait, Etienne de Sancerrét és Henri de Grandprét, és Guillaume de Ponthieu-t sem, aki annak idején a testvérévé fogadta. De ami a legjobban kínozta, hogy soha többet nem érintheti meg azokat az aranyszőke fürtöket, és nem ölelheti meg, akit a legjobban szeret a világon: Isabeau-t. Folyamatosan az ő neve csengett a fülében. Hiába utazott távoli országokba, hiába kerülte el Franciaországot, a szomorúság és a reménytelenség mindenhová követte.

Hirtelen felpattant az ágyból, hogy kavargó gondolatait megzabolázza, de amint a naptárat megpillantotta, rögtön le kellett ülnie. Nem gondolt rá, hogy ekkora sokk érheti, nagyobb, mint álmában.

De a dátum minden fájdalmat felülmúlt, és kiszakított egy darabot Ian amúgy is megtépázott szívéből. Pontosan egy éve vette feleségül Isabeau-t!