Sírás után mindig jól alszom. Már kiskoromban is megfigyeltem, hogy egy-egy kiadós sírás után olyan álmossá válok, mint soha máskor. Valahogy kívánom az alvást. És ezeket az álom nélküli pihenéseket egész életemben imádtam. Olyan megnyugtatóak, az ébredés után valahogy minden szebbnek tűnik. Nem tudom, miért. Azért mert a testem végre kipiheni magát? Vagy mert az agyamnak van ideje feldolgoznia a stresszt, ami a sírás oka volt? Nem tudom. Arra már választ kaptam az egyik magazinból, hogy miért leszek ilyenkor álmos. Tudtátok, hogy a könnyben nyugtató is van? Nem csoda, hogy az ember sírni kezd, ha valami sokkoló történik vele. Sokkoló félelem, kétségbeesés, idegesség vagy akár sokkoló öröm, mindegy. A lényeg a nagy érzelmi behatás. A testünk mindenre ismeri a tökéletes reakciót. És az érzelmi hullám megfékezésére mi lenne alkalmasabb, mint a könnyben található nyugtató? Ideges vagy, sírni kezdesz. A könnyben található nyugtató pedig gondoskodik róla, hogy lehiggadj. Amióta ezt tudom, már egyáltalán nem szégyellem, ha valamin elpityeredek. Ez egy teljesen normális reakció a szervezetemtől. Azt is tudtam, hogy ez az alvás (amit a könnyeim nyugtatótartalma okoz) mindennél frissítőbb.

Azon az éjszakán is ezt a nyugtató alvást vártam. Álomba sírtam magam, álomtalan álomba. Legalábbis ezt hittem. De nem így történt. Úgy tűnik a szervezetem csődöt mondott. Hiába hullattam annyi könnyet, az álmom minden volt, csak nyugodt nem. Még soha nem vágytam annyira egy nyugodt éjszakára, mint akkor. Annyi stressz ért mostanság, hogy nagy szükségem volt egy kis pihenésre. Annyi gondolat és kérdés kavargott a fejemben. És szükségem volt rá, hogy az agyam nyugodtan feldolgozhassa a rengeteg plusz információt.

De az álmom most sem volt álomtalan. Belegondolva, azóta, hogy megtudtam, hogy én vagyok a kiválasztott, nem volt egyetlen olyan éjszakám sem, amikor ne kísértettek volna a saját szellemeim. Néha az álmaim tökéletes iskolapéldái voltak a rémálmoknak. Felsorakoztattam az összes variációt, amit az álmoskönyvekben a kétségbeesés lenyomataként magyaráznak. Üldöztek, én menekültem. Zuhantam. Pizsamában mentem iskolába. Giliszták mászkáltak a testemen. Megtámadtak, és én nem tudtam mozdulni. A rémálmok teljes skáláját felvonultattam.

De voltak olyan álmaim is, amik nem voltak rémálmok, de kellemesnek sem nevezhettem őket. Ezekben nem történt semmi különleges, csak az életem képeit vonultatták fel. Nem feltétlen borzalmas dolgokat, bár kétségtelenül olyanok is akadtak. (Már annyiszor éltem át így újra a tizenegyedik születésnapom, hogy végül felhagytam a számolással.) Az álmaimban a kérdéseim kavarogtak. Újra és újra visszatértek ugyanazok a képek, ugyanazok a kétségbeejtő kérdések, amikre nem kaphattam választ senkitől. Vagyis de. Angelustól, de ő nem volt hajlandó segíteni.

Ezen az éjszakán azonban nem is ilyen álmok gyötörtek. Meg akartam szabadulni ezektől a kérdésektől, és ez csodák csodája sikerült. Arra tippelnék, hogy a harmónia műve az egész, legyen bármi is az. Habár a saját megfogalmazásomban az életem minden volt, csak harmonikus nem. De jobb magyarázatot nem tudtam arra, hogyan lehetséges, hogy képes vagyok tudatosan befolyásolni az álmaim alakulását.

Az álmom ezen az éjszakán szintén egy megválaszolatlan kérdés köré épült, de egy olyan kérdés köré, amit sehogy sem tudtam száműzni a gondolataimból. És igazából nem is akartam. Mert erre nem mániákusan kerestem a választ, mint az összes többire. Erre egyszerűen kíváncsi voltam. Emberi tulajdonság, még ha nem is a legjobbak közül való. És ez a kíváncsiság kicsit meg is nyugtatott. Hiszen ha önzően kíváncsi lehetek valami ilyesmire, akkor még mindig van bennem valami emberi!

A kíváncsiság mellett azonban mást is éreztem. Biztos voltam benne, hogy meg fogom kapni a választ. Ez nem olyan volt, mint amikor abban bízik az ember, hogy ötös lesz a dogája. Nem is olyan, mint amikor bízol benne, hogy a nagymamád meg fog gyógyulni, pedig tudod, hogy hiába. Valahogy szívből jövően tudtam, hogy amikor eljön az ideje, megtudom ki a titokzatos idegen. Mert ez a kérdés foglalkoztatott a leginkább. A szívem azt súgta, hogy valami köt ahhoz a fiúhoz. Valami, amit nem tudtam szavakkal leírni, és nem tudtam megmagyarázni még magamnak se. Valami sorsszerű. Nem lehetett véletlen, hogy találkoztunk! Egy ilyen találkozás nem lehet céltalan!

Azok a szemek azóta is kísértettek. Nem tudom leírni szavakkal, hogy mi volt bennük olyan különleges. Ezt csak érezni lehet. A legjobban egy másik jelenettel tudnám összehasonlítani. Az egyik Disney rajzfilmben láttam hasonlót, a Tarzanban. Amikor Tarzan először látja Jane-t olyanként, mint ő maga. A tekintetében egyszerre van szeretet, döbbenet. Az a jelenet mindig magával ragadott. Megmagyarázhatatlanul gyönyörű volt, pedig nem hangzottak el szavak. De az érzelmek áramlásához nem kellettek szavak. Az az idegen úgy nézett rám, mint Tarzan Jane-re. Azt az átható pillantást senki sem törölheti ki az emlékeimből. Az igéző szemek azóta is megjelennek nekem a nap legváratlanabb pillanataiban, legyen akár reggel, akár este.

És az a múltkori álom. Az álom, amiben majdnem megcsókolt. Tudtam, hogy ismerem. Vagy ismerni fogom. Az álmomban olyan természetesnek vettem, hogy lassan felém hajol, és csókra nyitja a száját, olyan magától értetődőnek, mint semmi mást egész eddigi életemben. Nem lehet, hogy mindez csak az álmaimban történt meg!

És most megint róla álmodok. Újra ott állok annak a bizonyos erdőnek a közepén. Minden olyan valóságos. A szél, ahogy fújja a fák leveleit. Az illat, amit a szél hozott magával. Az erdő zöld illata: föld, moha és frissesség. De ott volt a sötétség is, ami beborított mindent, és a Nap sugarai csak egy- két helyen találtak maguknak utat a fák ágai között. De amikor ebbe belegondoltam, valami megváltozott. Szúrást éreztem a hátamon, és levelek zörgését hallottam. De ez még az álmomnál is valóságosabbnak tűnt.

- Fel kell kelned! – hallottam meg a saját hangomat. – Ébresztő!

És amikor kinyitottam a szemem, tudtam, hogy miért súgta ezt nekem a belső hang. Ott hevertem az erdő közepén, mintha ki sem keltem volna az ágyamból. Ugyanabban a magzati pózban feküdtem, mint ahogy mindig alszom, de most nem a puha ágyamban, hanem a titokzatos erdő közepén.