Miután elhatároztam magam, tettem egy apró lépést előre. Csak lassan, csak kicsit, mert még mindig nem voltam benne biztos, hogy nem tűnik-e el minden egyetlen árva mozdulatomra. De amikor tétován hozzáérintettem a felemelt jobb lábamat a talajhoz, nem történt semmi. Nem tudom, mit vártam. Szikrákat, füstöt vagy azt, hogy felébredek, és kiderül, hogy minden csak álom volt? Bármelyiket, de azt semmiképp, hogy nem történik semmi.


De mivel nem történt semmi, el kellett indulnom a kastély bejárata felé. Bár messze volt, tisztán láttam magam előtt. Megszaporáztam lépteimet, hogy minél gyorsabban ott legyek, és lehetőleg senki ne vegye észre. Azon kívül, hogy így megváltozhatna a történet, nem tudom, hogy magyaráznám meg, mit keresek a parkban. Miközben ezen gondolkoztam, a testemet reflexszerűen megpróbáltam kisebbre húzni, hátha úgy kevésbé vagyok észrevehető. Ez persze nevetséges volt! Nem vagyok kövér, de azért 58 kiló nem osonhat végig észrevétlenül ekkora távon. Mit nem adnék most a Tekergők térképéért! Csak annyit kellene mondanom, „Esküszöm, hogy rosszban sántikálok!”, és máris elkerülhetnék minden élőlényt. De a helyzet az, hogy nem volt birtokomban sem a Tekergők térképe, sem bármilyen más bűvös útmutató.


Miközben ezt végiggondoltam, elértem a főbejáratot. Mielőtt beléptem volna, átfutottam az emlékeimen. A Szükség Szobája a hetedik emeleten van a Harry Potter és a Főnix rendje szerint. (Legalábbis, ha jól emlékszem.) Tehát nincs más dolgom, mint belépni, és felfutni hét emeletet, lehetőleg megállás nélkül.


Beléptem, és amint észrevettem a lépcsősort, futottam is. Összesen 142 lépcső van, annyit kibírsz. – mondogattam magamnak. Egy hang csendült fel a fejemben: - Vigyázz, a lépcsők szeszélyesek! De erre nem akartam gondolni. Bíznom kellett benne, hogy minden simán megy. Számoltam az emeleteket. Első, második, harmadik… A negyedik emeletre vezető lépcsőn felmerült bennem egy gondolat: Sehol nincs diák! Szóval vagy nagyon korán van, vagy még el sem kezdődött a tanév. A megnyugvás hulláma járt át, már-már hallottam, ahogy a szívemről gördülnek a kövek. De abban a pillanatban, ahogy kicsit megnyugodtam volna, eszembe jutott, hogy a tanárok attól a folyosón lehetnek, így nem lassíthatok.


A hetedik emeleten végre megállhattam kicsit, és kifújtam magam. Közben végiggondoltam, hogy mit is kell keresnem. Egy üres falszakaszt, amit egy ablak és egy váza határol. És persze ott van vele szemben a Badar Barnabást ábrázoló falikárpit. Hirtelen furcsa zaj csapta meg a fülemet. Mintha csoszogás lett volna, utána pedig halk nyávogás. - Jaj! Ez Frics és Mrs. Norris! Sietnem kellett, így rögtön elindultam a folyosón, nem törődve semmivel. Se a fáradt lábammal, sem a sebesen fel-le mozgó mellkasommal. Csak mentem tovább, míg végül sikerült megtalálnom, amit kerestem: egy trollokat balettozni tanító férfit ábrázoló faliszőnyeget.


- Szóval mit is kell most tennem? – kérdeztem kétségbeesve, pedig tudtam, hogy senki nem válaszolhat. Az agyam mintha leblokkolt volna a cél előtt. Aztán eszembe jutottak a DS edzések, hogy hogy élveztem, amikor Harryék borsot törtek Umbridge orra alá, a vicces kép, ahogy Dumbledore éjjeliedényeket talál, épp amikor a legnagyobb szüksége van rá. Igen, ez nem nehéz! Csak kívánnom kell, és háromszor elmenni a fal előtt.


Szükségem van egy helyre, ahol elrejtőzhetek! Egy helyre ahol senki nem talál meg, és nyugodtan végiggondolhatom ezt az egész abszurd helyzetet.


Erre gondoltam, amikor először elhaladtam a fal előtt. Tudtam, hogy sietnem kell, hiszen Frics bármikor ideérhet. Rettegtem, hogy nem fog sikerülni, hiszen nem vagyok sem varázsló sem boszorkány. De nem gondolhattam erre. Erősen a kívánságomra kellett koncentrálnom.


Szükségem van egy helyre, ahol elrejtőzhetek! Egy helyre ahol senki nem talál meg, és nyugodtan végiggondolhatom ezt az egész abszurd helyzetet. – Ismételtem el újra, amikor másodszor végigsétáltam a falszakasz előtt. Újra hallottam Frics lépéseit, amikor futva megtettem a harmadik fordulót is.


Amikor milliméterre pontosan ugyanazon a helyen álltam, mint eredetileg, megjelent egy ajtó a fal közepén. Nem volt időm csodálkozni és örömködni. Feltéptem az ajtót, berohantam, és becsuktam az ajtót magam mögött. Egy ideig még nem fordultam meg, csak kifújtam magam a hosszú futás után, és próbáltam lenyugtatni az idegeimet és a fáradt testemet. A vérnyomásom és a pulzusom valószínűleg az egekben voltak. Az idegességtől vagy attól, hogy végigfutottam a fél kastélyon? Valószínűleg mindkettő. – Lélegezz! Csak ki és be. Kifúj, és beszív. Kifúj, és beszív.


Amint kicsit lehiggadtam, és éreztem, hogy a normálishoz közelít a percenkénti szívdobbanásaim száma, megfordultam. Egy barátságos kis szobában voltam. A szoba nem volt nagy, de éreztem, hogy tökéletes. Mindig ilyenről álmodtam. Nem sok bútor volt. Csak egy hatalmas ágy, egy kényelmesnek tűnő fotel, egy hintaszék, és egy hosszú könyvespolc.


Közelebb léptem a polchoz, és hatalmas volt a meglepetés. Minden könyvem ott volt! Vagyis nem minden könyvem, csak azok, amiket annak idején a padlásra száműztem. Ott volt mind. Nem tudom leírni, hogy mit éreztem akkor. A nosztalgia, az öröm, a kíváncsiság mind a listán voltak. Minden más kiröppent a fejemből, és csak az a vágy maradt, hogy belelapozzak a régi ismerősökbe. Sorra vettem az összeset: Harry Potter, Twilight, Eragon, Csillagpor. Hogy csak egy párat említsek a sok közül. Behuppantam az ágyba, és lapozgattam a könyveket. Aztán amikor az ágy már kényelmetlenné vált, átültem a fotelbe, onnan pedig a hintaszékbe. Az időérzékem megint megcsalt. Nem tudtam, mennyi idő telt el, mert csak olvastam, és olvastam és olvastam… Újra átéltem a régi kalandokat, felidéztem a varázsigéket, a legendákat, az ősnyelv szavait, mindent. És tudtam, hogy nem vált be a tervem. Az agyam bizonyos dolgokat soha nem felejt el, bármennyire szerettem volna még pár nappal ezelőtt is. Nem, csak úgy lubickolt az információözönben, és éreztem, hogy minden szót, minden mondatot magába szív, mint egy szivacs.


Végigmentem az összes regényen, már csak egy könyv maradt a polcon. De amikor a polchoz sétáltam, döbbenten láttam, hogy az nem az enyémek közül való. Nem értettem, hogy hogyan kerülhetett a többi közé, de azért leemeltem a polcról, és úgy döntöttem, elolvasom azt is. Egy idegen kötet volt, egy könyv tele idézetekkel. Pár perc után megértettem, hogy miért volt a polcon ez is. Csupa olyan idézet volt, ami azt harsogta, hogy: „Hallgass a szívedre!”, meg hogy a tudás hatalom, és a sors váratlan fordulatokat hozhat. Az összes idézet mintha csak nekem szólt volna. Bölcsességek, amiket akár Angelus is mondhatott volna. De ő nem mondta. Minden bölcsesség benne volt az átható tekintetében és a mindentudó mosolyában.


Abban a pillanatban, amikor felfogtam ezt, megértettem mit akart a „hallgass a szívedre” dologgal Angelus. Ez vagyok én! Nem tagadhatom meg önmagam. Testemet újra átjárta a varázslat, éreztem az ereimben csordogáló mágiát. Mintha a szívem is másként dobogott volna. Elszabadult a titkos, száműzött énem, és átvette a hatalmat a másik felett, hogy így váljak egy egésszé. Az utóbbi időben félemberként éltem, de most újra teljessé váltam. Boldog voltam.


Kinéztem az ablakon, koromsötét volt. Végigolvastam az egész napot! A határtalan öröm helyét átvette a kétségbeesés. Haza kell mennem! Nem voltam suliban! Mit szólnak majd a szüleim? Jaj, hiszen halálra aggódhatják magukat! Nem is sejtik, hogy hol vagyok, és mi van velem. Haza kell jutnom.


De hogyan? Körbenéztem, hátha valahol találok valami kijáratféleséget, de ez persze hiú ábránd volt. A tekintetem azonban megakadt a kis idézetes könyvecskén, és tudtam mit kell tennem. Hiszen én vagyok a kiválasztott! Bármikor hazajuthatok, úgy ahogyan jöttem. Fogtam az apró könyvecskét, ami ma már kétszer segített rajtam, és zsebre vágtam. Nem volt szívem ott hagyni.


  Erősen az otthoni világra koncentráltam és azokra, akiket szeretek. Láttam magam előtt az iskolát, a házunkat, a boltot, ahol minden este bevásárolunk.


Azonban nem az történt, amire számítottam. Amikor először kinyitottam a szemem nem otthon voltam, de még csak nem is a Roxfortban. Egy erdő közepén álltam, fogalmam sincs hol, és egy fiúval néztem farkasszemet. Kicsit idősebb lehetett, mint én. Vagy talán mégsem? Fiatalnak tűnt, de egyben idősnek is. Fekete haja és sötét szeme harmonizált az erdő sötétjével, mintha csak oda született volna. Hihetetlen magas volt, magasabb, mint bárki, akit eddigi életem során láttam, és hihetetlen izmos. Nem olyan konditeremben gyúrósan izmos, hanem természetesen izmos, mint azok, akik rendszeres fizikai munkát végeznek. Bőrszíne is erről tanúskodott, az átlagosnál sokkal barnább volt. Nem tudtam, hogy ki lehetett, de egyáltalán nem féltem tőle. Az ő szemei sem arról árulkodtak, hogy félne tőlem. Először meglepett volt az arckifejezése, aztán csibészesen elmosolyodott. Végig, amíg engem bámult a szemei gyengédek voltak, és úgy nézett rám, mint aki most pillantja meg először a Napot.


A szemkontaktust végül én szakítottam meg, mert muszáj volt pislognom. Amikor azonban újra kinyitottam a szemem, ott álltam az iskolában. Az osztályterem még mindig üres volt, és amikor felnéztem a faliórára, az még mindig csak hét órát mutatott. Mintha el sem mentem volna! Lehet, hogy mégis csak álmodtam az egészet? De mielőtt ezen tűnődhettem volna, szállingózni kezdtek az osztálytársaim a terembe, és a hatalmas zsivajtól nem tudtam tisztán gondolkozni.